A Pesti Hirlap naptára, 1911 (21. évfolyam)
Kanizsai Ferenc: Az alma, meg a fája
Az alma, meg a fája, Pánczél fiskális úr, az „öreg“ Pánczél —no bizony, ha az embernek legényfia van, mindjárt öregítik — igen alkalmatos kedvben eredt hazafele a kaszinóból. Jó napja volt. Délelőtt egy fogós pert sikerült megnyernie, most meg, estefelé, a kaszinóban, addig rágta a bérlő fülét, amíg az árenda hátralevő részletét, kerek ezer koronát, megfizette, végre valahára. Az öreg fiskálisnak jól megy az irodája, s ha a bérlő nem is mondható a pontos fizetők mintaképének, ezzel a gyöngéjével szemben annál csinosabb summát fizet a földecskéért. Ha pontatlanul is, de megfizeti. Hát ez a kiszorított ezer koronácska lehető legjobbkor jött, mert a tekintetes úr már megint kifogyott az aprópénzből. Tegnap ilyenkor bizony — mi tagadás benne — fájt a feje a pénzgondok miatt, no de most már zsebben az ezer korona és egy darabig nem kell bankócskák után látni. Azaz, megálljunk. Úgy van a becsületes házasember a pénzzel, hogy ha nincs, hát az a baj, ha meg körülközik egy marokra való, hát az is csak baj. Valami célszerű helyet kéne a bankócskáknak találni, hogy az asszony észre ne vegye. E felől nem is volt hiba Péterpál rostaforgató ünnepéig, de, éppen Péterpálkor történt, hogy az asszony rájött a furfangra, azaz, hogy rejtőzködik a nadrágon egy hátsó zseb is, amiről eddig, — teremtő isten — húsz esztendei házasélet folyamán nem tudott. Hát Péterpál ez, ez a furfang nem érvényes. A kasszába zárni? Holló, de amikor a kasszakulcs az asszony oldalán csörög a többi közt. Hejnye, hejnye. Pedig az asszony el nem alszik előbb, amíg át nem kutatta becsületes urának a zsebeit . . . Pánczél fiskális úr az ezer koronányi bankópénz hová és mikép való eldugásán addig töprengett, amíg hazaért. Benyitott a kapun és úgy határozott, hogy a jó Istenre bízza a dolgot Majd csak eszébe jut valami ravasz fondorlat vacsora közben. Élete párját, a tekintetes asszonyt, sírva találta az ebédlőben, a terített asztal mellett. Ijedten az órára pillantott, nem azért sír-e a jó lélek, hogy későn jött haza? Csak hét óra. Késede irta Kanizsai Ferenc, Nem hát nincs. Valami más oka lehet. De mi? A fiskális úr most kifelé fordította lelkének a subáját, megnézni, nincs-e a bélésben valami rejtett kópéság? Azon jártatta az eszét, miféle disznósúgókat követett el mostanában és melyiket tudhatta meg az asszony? Talán megtudta, hogy a múltkoriban, amikor helyszíni szemlén volt, az inzsellérrel berándult egy kicsit Szabadkára és hogy lumpoltak egy kicsit? Hogy ennélfogva tehát csupa merő hazugság, hogy a helyszíni szemle három napig tartott . . . Az asszonynak csak egyre potyogtak a könnyei. Nem merte tőle megkérdezni, mi a baj. De mivel rossz lelkiismeretét sem akarta elárulni, mégis csak fölvetette a szót. Óvatosan, semmit sem kérdve, csupán az asszony hallgatagságára célozva, néhány önbátorító köhintés után így nyilatkozott:— Jó volna mákot vetni. Ami, magasabb diplomáciai nyelven, tudvalévően annyit tesz, hogy „Hm-hm“. Vagy anynyit, hogy: „Szóljon már valaki, mert ha senki sem szól, hát én sem szólok“. A tekintetes aszszony elértette a szép szót, és letörülvén könnyeit, minden átmenet nélkül egyszeriben fölvette azt a sárkánymodort, amitől Pánczél bácsi akkurát úgy fázik, mint Szent Gugg a kemence padkáján. — Ilakod-e, ember! — Hallom, Ágneskám, hallom. •— Az alma nem esik messze a fájától. — Naná. — Kérdezd hát, hogy miért! — Miért, no. — Miért? Még te kérded, hogy miért? Hát ezért ni. Olvasd a tulajdon két szemeddel, micsoda falurossza lett a fiadból! — szólt vagy inkább kiáltott a tekintetes asszony; a szeme villámokat szórt és a keze egy levelet lobogtatott. — De persze — folytatta — rám sem hederítettél. Ha a főjegyzőék fiának jó az itteni gimnázium, jó lett volna a te fiadnak is. Hanem persze, te mindig okoskodol. Hadd szokjék a fiú önállósághoz, mondod, és odaadod az idegenbe, messzi, mit tudom én micsodás familia gondjára..