A Pesti Hirlap Naptára, 1913 (23. évfolyam)
Lambrecht Kálmán: Hanyatló világ - pusztuló költészet
keztében. Amilyen kitűnő dirigens Wieschendorfertata, ugyanolyan erélyes is tud lenni, s ilyenkor azután akár tetszik, akár nem, mindenki néma és ájtatos csendben hallgatja végig az ő nívós hangversenyeit. Az állatkert tehát, amint a jelek mutatják, gyorsan, pár nyári hónap alatt bele tudott illeszkedni a budapestiek kegyébe, szeretetébe, amiben kétségtelenül nem kis része van Lendl Adolf igazgatónak, aki lelke és irányítója az egész intézménynek. Neki máris vannak nagyratörő tervei a jövőre vonatkozólag, amik közül csak az állandó néprajzi falut, a paleontológiai múzeumot, aj tó ásatását, az állatkert kibővítését, a jégpalotát említjük meg, de ez is elég annak illusztrálására, hogy a vezetőség a jövőben sem marad tétlen, hanem fölhasználva a jelen sikereit, tovább fejleszti e páratlanul szép és fontos hivatású kultúrintézményünket. HANYATLÓ VILÁG - PUSZTULÓ KÖLTÉSZET. Közkeletű és igaz szólás, hogy a technika századát éljük. Érezzük ezt mindannyian, akik a napról napra rohanva fejlődő, tökéletesedő technikának kényelmi oldalát élvezzük, de megérzi a Természet is. Mert nincs már olyan mély szakadék, amelyet a vasútépítő mérnök át ne hidalna, nincs az a magas bérc, amelyet gőzzel vagy villanynyal el ne érnénk, és nincs az a szűk völgy, amelybe egy-két iparvágány belevezetne. De bolygatatlan őserdő sincs már: az érzékeny növény és ijedős állat meg van zavarva — pusztul, vesz. Talán senki annyira nem érzi a technika rombolva alkotó fejlődését, mint a nép életét figyelő, eszközeit, használati tárgyait, szokásait, szólásait gyűjtő ethnographus. Mert a gyáripar olcsóval pótolja azt, amit eddig a nép fia maga készített népen : a durván, de népies motívumokkal ékesen teleszőtt posztót, a rámás kordoványcsizmát, a szűrt, a cifrára faragott karikásnyelet, tükörfát, ökörjármot és más egyebeket. A pusztulás éppen a legősibb foglalkozásokat érinti : a pásztoréletet, halászatot és földművelést. Hála Herman Ottónak, hogy egy emberöltő munkájával megmentette az ősfoglalkozásainkban rejlő mérhetetlen kincset: a mesternyelvet, a szerszámjárást, az ornamentikát és mindazt, ami a magyar ember szerszámát magyarrá teszi. Az ősfoglalkozásokhoz, a halászat-, vadászat és pásztorélethez legközelebb a népies malmok állanak. Hiszen a megélhetés szempontjából véve alig van fontosabb szerkezet az imába is foglalt „mindennapi kenyeret“ nyújtó malomnál. Eredete visszanyúlik az emberiség legrégibb évezredeibe, abba a korba, amelyből nem maradt reánk semmi írott emlék. Csupán a föld mélyéből kerülnek elő a rég letűnt kor emberének eszközei, köztük órlókövek, amelyek alsója kivájt kődarab a gabonaszemek számára; ebben törték, zúzták a kéz erejével és a felső kő segélyével lisztté a gabonát. Ilyen egyszerű berendezést a trópusok vad népeinek kezén még napjainkban is találtak a kutató ethnographusok. Már fejlettebb kőrendszerrel találkozunk a cölöpépítmények korában, amelynek ősi formája a nép kezén hol mint lisztet, hol mint sót őrlő kézimalom ma is megvan. Ugyanilyen kézimalom lehetett az, amelyről Szent Gellért magyar püspök legendájának írója megemlékezik, mondván : „Éjféltájban malomzörgést hall Szent Gellért; rövidesen dalolni is kezdett az asszony, aki a malmot forgatta.” Ez a feljegyzés különben éles világot vet nemcsak a mi őseinkre, de az ókor más népeire is, akik malmukat eleinte asszonyaikkal, majd később rabszolgáikkal forgattatták. Pompeinak napvilágra került romjai között, a sütők terén találtak négy, egymás mellett álló hatalmas malmot, amelyeket azonban — nagyságuk és súlyuk miatt — már állati erővel hajtottak, rendesen szamarakat fogva be. Ez a malom típus mintegy átmenetnek tekinthető a szárazmalomhoz, amelyet nálunk rendesen lóval hajtanak s ezért a nép humora el is nevezte „lónyúzónak.” De már az ókorban felhasználták az őrlés fárasztó munkájára a természet erőit is ; a vizet, majd később a szelet. Kr. e. az 1. században a görög Antipaterek poetacsaládjának egyik tagja epigrammában biztatja a malmaikat eddig serényen hajtó lányokat, hogy térjenek már pihenőre, mert Ceres istenasszony vizi tündéreire bízta munkájukat. Ez az epigramma első emléke a vízimalomnak, amely azonban nem a nálunk még ma is gyakori kettős tengely rendszere szerint volt megalkotva, hanem a délvidéki krassovánok, az erdélyi oláhok közt és Bosznia-Hercegovinában még szép számban forgó kanalas malom vagy turbina őse lehetett. Egyetlen függőleges tengelye tartja a vizikereket és forgatja a malomköveket is. Később a közös tengely rendszerét elhagyták, külön vízszintes tengely körül forgott a vizikerék, amely dobszerű áttétellel hajtotta a malomkőpár függőleges tengelyét. A vizi vagy patakmalmoknak ez a típusa érte el a legnagyobb elterjedést; nálunk még manap is szép számban találni. Aszerint, hogy a vizkereket hol éri a víz, három faját különböztetik meg: alulcsapó malom az, amelynek kerekét a víz alul éri, tehát a víz folyása hajtja. IRTA: LAMBRECHT KÁLMÁN. ♦ 19