A Pesti Hirlap Naptára, 1915 (25. évfolyam)
Zsoldos László: A megcsufolt házaspár
98 Mihály gazda nagy önérzettel felüti a fejét: — Engem ? S vet egyet a szemöldökével. — Nem engedem én magam ! Az asszony noszogatolódzik: — No ... ? Hát aztán .. ? Mongya má kend, mi lett ... ? — Hát, leszorítottam a felire. — Elengedték ? — Engedni nem engedték, de nem kell fizetni. — Nem értem ... — Én se értem, de hisz az mindegy ... Amint szép csendesen hazafelé kocognak a köves után, Mihály elmondja az esetet, hogy s mint ? Miket kérdezett a biró ? Végül hozzáteszi: — Csak az a kár, hogy nincs itt közelibe egy még nagyobb város, abba egy még nagyobb palota, a palotában meg egy még nagyobb biró ... — Miér? Mihály nagy maga meggyőződéssel int az aszszonyra: — Kijárnám én akko ennek a büntetésnek a másik felét is ! Az asszony nagy büszkeséggel néz végig az emberén. S úgy meg-megingatja a fejét, mintha csak azt mondaná: — Vízhányó Mihály az ember I ~r ' T’ mirr A/ A MEGCSUFOLT HÁZASPÁR. Irta: ZSOLDOS LÁSZLÓ. an nekem egy kicsit birkatekintetű ösmerősöm, aki roppant jámbor ember és mindennél többre becsüli az otthonát, vagyis valamelyest szebben kifejezve: a családi tűzhely csöndes boldogságát. Épp ezért Jákó úr (így hívják az ösmerősömet) megházasodott ugyan, azonban alkalmasint kedves élete párjával történt előzetes eszmecsere után (hacsak nem a véletlen sors különös csúfságából) csupán kettejük számára rendezték be az otthonukat s legalább az eddigi jelek szerint eszük ágában sincs, hogy házi tűzhelyük melegéből valami harmadik családtagnak (vulgo : gyermeknek) is juttassanak valamit. Nem. A gyerek a mai drága világban borzasztó teher és oly sok gondot meg aggodalmat okoz a szülőknek, annyi áldozatot követel tőlük, hogy lelkiismeretes házaspár inkább lemond róla, semminthogy keresztül menjen azon a tortúrán, amivel a gyermeknevelés jár. Még a mi szüleink aránylag eléggé jól jártak velünk, mert ők már túlestek mindenen s abban a tudatban válhattak meg tőlünk, hogy : Na, a fiunk már biztos hivatalban van, a lányunk férjhez ment egy becsületes emberhez, hát nyugodtan hunyhatjuk le a szemünket. Mink azonban ? Várjon ki tudhatná ma előre, hogy ebben az irigy, önző, cudar világban csakugyan sikerül embert nevelni a fiából, vagy hogy nem valami szélhámos csirkefogóhoz adja-e feleségül a lányát ? Nohát éppen azért, kedves uram, én meg a nőm (ő már ilyen előkelően szokta emlegetni az oldalbordáját) nyugodtan akarunk meghalni, persze (fűzte óvatosan a szavához) majd csak annak idején és ezt csak úgy lehet elérnünk, ha nem tetézzük meg eleink hibáját s magvát szakasztjuk ennek a pompás magbavaló famíliának, így aztán egy csapásra két legyet ütünk : a nyugodt halált is biztosítjuk a magunk számára és a nyugodt életet is. így mesélte ezt nekem az én lakó ismerősöm egy ízben a sorházban s korsója alját (valószínűleg a nyugalmas élet tiszteletére) csöndesen odaütve a szőrös pohártalphoz, azt mondta : prosti! Néhány hét múlva megint találkoztunk a sorházban. Minthogy én világtól elzárkózott életű szobamoly vagyok, magától érthetőleg szívesen be-bekukucskálok az embertársaim magánéletébe, ha tudniillik erre módot nyújtanak nekem. Jákó úr igen előzékeny volt irántam s ezúttal is bepillantást engedett nekem erre a törvényileg védett területre. Beszédes természetű ember létére nem látott tolakodást a házi boldogságra vonatkozó kérdéseimben, amelyekre bizalmas könnyedséggel sietett kijelenteni, hogy nagyon jól érzik kettesben magukat s hogy most különösen boldogok, mert holmi kísérletezés után végre sikerült szert tenniök egy nagyszerű szakácsnéra, aki úgy főz, hogy öröm az ételéből enni s amellett tiszta, rendes, és ami szintén kitűnő tulajdonság, nem aféle katona-Sári, mint a legtöbb, hanem ártatlan és tisztességes, mintha most került volna ki a zárdából. És — ismételte meg lelkesen, miközben újra azt kívánta, kezében a söröskorsóval, hogy: „prostt“, — mondom, olyan a főztje, hogy egy király is megnyalhatná utána a száját. Na — gondoltam magamban — amikor Jákó úr a második „vágás“ után elsietett, — lám, ezek igazán jól rendezkedtek be az életre. Nem törődnek senkivel sem, csak magukkal, meg a gyomrukkal, így aztán,föltéve, hogy