A Pesti Hirlap Nagy Naptára, 1936 (46. évfolyam)
IRÓK ÉS KÖLTŐK - Herczeg Ferenc: Estély Párizsban
A PESTI HÍRLAP 1936 ÉVI NAGY NAPTÁRA 79 Kovácsházy Dénes kamarás ajánlólevelet adott nekem Marosy Istvánhoz. A nagy, a világhírű mesterhez. Marosy ugyan, mint hentesinas kezdte művészi pályáját és akkoriban egyáltalában nem is voltak rokonai, amióta azonban feleségül vett egy francia hercegnőt, azóta kitűnt, hogy atyafiságban van két vármegye úricsaládaival. Tudtam, hogy Marosyék Párizsban a saját palotájukban laknak, még pedig a Faubourg St. Germainben. Van libériás fogatuk, portásuk, udvarmesterük. Az estélyeik társadalmi események, amelyeken megjelenik egész Párizs és amelyekről tárcát ír a Figaro. Engem roppantul izgatott a gondolat, hogy meg fogok ismerkedni a mesterrel. Az én fantáziámban Párizs és Marosy tulajdonképpen egy volt. Elhatároztam, hogy bele fogok férkőzni a bizalmába és lehetőleg eltanulom tőle a fényes és fölényes életbölcsességet, amely őt Párizs urává tette. Mert hiszen nagy festő volt, az kétségtelen, de ahhoz a szerephez, amit ő vitt a társaságban, egyebet is kellett tudnia, mint festeni." Párizsba érkezvén, első este ott ácsorogtam a Nagy Opera előtt, hogy Náday Ferenc példájára élvezzem a boulevardok zaját. És hogy, mellékesen, nézegessem a csinos nőket. A nagy tolongásban keményen belém ütközött egy jószagú kis nő. Azt mondta: — Nincs szeme? Azt hiszi, Kanizsán van? Azzal már sietett is tovább. Én azonban majd hogy hanyatt nem vágódtam nagy meglepetésemben. Ki ez, mi ez? Magyarul beszél és tudja, hogy én kanizsai vagyok! Rohantam utána. Feltűnően kicsi, nagyon csinos és jólöltözött nőcske volt. Bizonyos, hogy soha életemben nem láttam még. Megszólítottam hogy kérem, magyarázza meg nekem — de ő megvetően végigmért és nem felelt. Ekkor valaki vállon ragadott. — Hah, megvagy, kanizsai csábító! Egy hosszú, csinos fiúval néztem farkasszemet. A következő pillanatban összenevettünk: Huszty volt, Huszty Sándor. A kis nő hozzánk lépett és Sándor bemutatott a feleségének. Most már megértettem, hogy lóvá tettek. Husztyék féléve Párizsban laktak, az imént hazafelé igyekeztek, mikor Sándor fölfedezett a tömegben és rámaszította a feleségét, ő azt szerette volna, hogy Bella — ez volt az asszony neve — tegyen nekem szerelmi ajánlatokat, de erre őnagysága nem vállalkozott. Husztyval együtt tanultam Münchenben, de őt előbb csapta meg a párizsi szellő, mint engem, otthagyta a Hofbräuhaust és az akadémiát és a francia fővárosba jött. Itt azonban abbahagyta a festést, alkalmasint kiábrándult önmagából, műtörténelmet tanult, múzeumokat bújt, esztétikai értekezéseket irt, egyébként pedig egy kis ösztöndíjból élt, amelyet a magyar kormány adott neki. Nem igen tudtuk akkoriban elképzelni, miféle tervei vannak, tíz esztendővel később azonban ő lett Európa egyik legnagyobb műkereskedője. Nem ismertem még embert, aki olyan könnyedén tudott volna elbánni az élettel, mint ő. Pénze ritkán volt, de azért mindig jól élt és Münchenben der ungarische Kavalier volt a neve. Az volt a híre, hogy nagyon ügyes ember, ez a jelző pedig művészkörökben becsületsértésszámba megy. Tavaly magába szerettette egy magyar nagybankár leányát. Ahá! — mondtuk, mert igazolva láttuk mindazt a rosszat, amit róla