Papp János (szerk.): Justh Zsigmond parasztszínháza - Bibliotheca Bekesiensis 9. (Békéscsaba, 1973)
Rózsa Miklós: Justh Zsigmond
Alig múlt harminc éves, de az alatt a három évtized alatt, amíg élt, többet dolgozott, mint más egy emberöltőn. A sors adott neki vagyont, nevet, előkelő társadalmi állást; eltölthette volna életét a kaszinókban, kártyaasztalok mellett, lóversenyeken s ő dolgozott, mint nem dolgoznak azok sem, akik csupán a tollukból élnek. Mintha érezte volna, hogy neki nincs sok ideje álmai megvalósítására, eszméi megörökítésére, tervei megvalósítására, lázas sietséggel dolgozott szakadatlanul. Csak ilyen lázas munkásság mellett volt képes a betegágyon kívül eltöltött kevéske idő alatt annyit produkálni, mint amennyit produkált. Mert hiszen mindig betegeskedett, az ő élete örökös haldoklás volt. És mégis, mi mindenre volt képes az az összeroncsolt test... Ha Justh egész életében nem tett volna mást, mint reprezentál, akkor is el lett volna foglalva minden pillanatra. Szenttornyai kastélya, párisi lakása inkább hasonlítottak vendégfogadóhoz, mint egy privát lakáshoz. Mindenkit ott akart maga körül látni, akiről azt hitte, hogy van benne valami az „isteni szikrából”, keblére akarta ölelni az egész világ szellemi arisztokráciáját. És szívesen ment hozzá mindenki. Nem csupán azért, mert büszkék voltak az ő barátságára, hanem mert szeretetreméltóbb házigazdát keresve sem lehetett volna találni. Senki nálánál jobban nem gondoskodott a vendégeinek testi, lelki jóvoltáról és senki nálánál jobban nem tudott mulattatni valakit. Bámulatos causeur32 volt; az ő szikrázó szelleme, kolosszális tudása, univerzális műveltsége, örökös utazásaiban szerzett sokoldalú tapasztalatai mind hozzájárul 66