Pagoda, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999-11-01 / 11-12. szám
TEGNAP elhelyezése azonban csak ideiglenesnek tekinthető. A Pollack Mihály téri aula mennyezete agyonnyomja a szobrot, a két oszlop pedig lehetetlenné teszi, hogy körüljárva, minden oldalról zavartalanul megtekinthessük. A fa talapzat sem tekinthető végleges megoldásnak. Ez a szobor szabad térre készült, ott érvényesülhet igazán, ott van otthon. Egy kissé emeltebb mészkő alapon nyilvánvalóan a maga teljességében lenne csodálható. A Pagoda előtti szabadtéri beton placc, a most folyó építkezés alapjait is figyelembe véve, szűkös. Az időközben eltűnt szerencsétlen kis betongyűrű a benne kornyadozó örökzöldekkel nem idézi bennünk a szabad természet hangulatát. A régi parkról csak álmodhatunk... A Pollack épület elé már csak azért sem tehetjük, mert az az utóbbi évtizedekben - minden parkújító szándék ellenére - kutyafuttatóvá züllött trágyadomb, s a már említett Somogyi József-szobrot „ütné” is kora klasszicizáló előképe. Nem marad más csak az Olasz épület előtti zöld terület. Ott is méltatlanul eldugott a szobor, de legalább védett és zölddel „bélelt” teret talál. S mit tegyünk a „szocreál” utánérzéssel ? Semmit. Pátzay szemlélete - mint sok más pályatársé - egy későbbi korban alkalmasnak bizonyult egyfajta agyonideologizált „szocialista képzőművészet”-hez való idomulásra. Ez a mester és a kor nehezen feledhető tragédiája. Ehhez ennek a szobornak semmi köze. Hogy most néhányan pucér portásnak becézzük ezt a bronz alakot? Sebaj! Köztudott, hogy az elfogadás első lépcsője a humor, az irónia. S azt is tapasztalhattuk, hogy olyan szobor még nem készült az emberi történelem során, amely mindenkinek tetszett. Ám nagy úr a megszokás. S a kaput őrző szelídített cerberusokkal való párhuzam is azonnal lehullik az alakról, ha elfogadható és végleges helyére kerülhet majdan ez az alkotás. pagoda 37