Pajtás, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1963-04-17 / 15-16. szám

Tej­fehér fény ömlik szét az égen, de idelenn gubbaszt még a sötét. Hallgat az er­dő-mező. Nem messze, mint óriás test, alszik még a Ba­kony. A derengésben fehér házak fala villan. Már csak a hegyek lába komorkodik, azok mögé rejtőzik az éj. Elsőnek a vörösvércse röp­pen föl az erdő fölé. Álmo­san, lomposan suhan, majd fickándozva kiabál, hogy kli, kli. Egerek, pockok, kisnyu­­lak, meneküljetek! Munká­hoz látnak a nagy, tarka harkályok is. Szapora, tom­pa kopogásuk bezengi az egész erdőt. Ugyan ki alhat még? Legkönnyebb a kuvik dolga. Álomba dermedt cse­rebogarak ezrivel csüngnek a fiatal hajtásokon: ez aztán a lakodalom! Előjönnek éjjeli vackaikból a vadak. Ki lesve, ki félve. Források csobbannak, ágak ropognak, valahol őzgida sír. Sok, ami sok, Cin és Csín még mindig alszik! Egy ágas­­bogas vadkörtefán ülnek: Cin, a cinkeapó és Csin, a cinkeanyó. Szunyókálnak, szenderegnek, pedig már me­leg testüknél is tüzesebb a Nap. Harkály röppen feléjük és munkához lát. Cin feléb­red. Hosszasan tollászkodik. Csőrével többször végighúz a mellén, majd a hátán, aztán apró szárnylegyintésekkel fölébreszti párját. — Cin-cin-cin — mondja. Csin visszafelel. De még mindig nem repülnek. Most meg az anyóka fésülködik. A cinkék még az este el­határozták, hogy ébredés után berepülnek a falu alá. Magasra szállva surrognak, meg sem állnak a faluig. Gyéresék mellett szedres út­­sövényre szállnak. Egy ki­nyúló ág hátára települnek, s ringatóznak. Énekelnek. Szomorú a dal: — Cin-cin-cin ... Kegyet­len volt a tél, megritkította sorainkat. Itt, a bokor tövé­ben pusztult el gyermekünk, nem bírta a hideget, az éhsé­get. Mire az ág hullámzása megszűnt volna, továbbszáll­­tak. Egy kazal mellett, akác­ágon állapodtak meg. Újra­kezdték az éneket: — Cin-cin... Átkozott ház! Jó leányunk jó férje, miért szálltál e fára? Rossz gyerek lakja e házat, éhsé­ged panaszos éneket csalt szádra, rossz gyerek hallot­ta, légpuskáért szaladt, mér­ges ólmot repített a szíved­be. Továbbszálltak. A tsz-porta hatalmas paj­tái mellett kis körtefa áll. — Te drága fa, ti pajták, kazlak, kínjaink enyhítő he­lye. E fa ága volt éjjeli szál­láshelyünk. Nős fa, légy erős, hideggel, széllel mindig dacoló. A többit már a levegőiben László Gyula. Ablakomból Éjjel tolvaj járt a kertben, fáimra virágot lopott, ámulva láttam ma reggel nyitva a kerti ablakot. Az almafa s a barack is, lám, nászruhába öltözött; hófehérben, rózsaszínben állnak az utca s ház között. S mennyi násznép perdül táncra, ürítve mézes kelyheket. Sugár­szőtte ruháikban nézem az arany méheket. Sátort fölénk az ég feszít, kék, mint a messzi tengerek, labdáját hajítva mindjárt kilyukasztja egy kisgyerek. VASVÁRI ISTVÁN: Rigó bír Jegenyefán a rigó azt fütyüli: milió, millió, lesz az idén a dió. Most még kora tavasz van, alig pirkad a hajnal, mégis zengi a rigó: kihajt ág, lomb , millió, millió. Patak csörög. Fák alatt tollászkodik már a Nap; aranytolla millió, millió, ó, de selymes, ó, de jó! — mondták. Egy röppenés csak, máris a kertemben vannak. — Cin-cin-cin... — kez­dik, úgy látom, ismerik a kertem. Az öreg almafára szálltak, amelyiken­ etető volt. — Te tápláltál bennünket egész télen át. Cin és Csin szorgos mun­kába kezdtek. Háncsok, apró élettelen gallyak hulltak alá, mint a jó ács keze alól a forgács. Törzset, ágat kutat­va hamarosan jóllaktak a kis madárkák. A­­termelőszövetkezet né­hány éves gyümölcsösén te­lepedtek meg. Az öreg Jona­tán koronáján van egy odú. Száraz füvet, lószőrt, egye­bet hordtak bele fészeknek. Boldogan rakták a fészket. Olyan boldogan, amilyennek én szeretném látni a kertből ölnyi piros almával szaladó Laci fiacskámat, a fák szor­galmas ültetőjét és a mada­rak hűséges gondozóját. Ő szokta mondani: „Szeresd a fát, és védd orvosait!” Márkus Zoltán

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék