Pajtás, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1963-04-17 / 15-16. szám
Tejfehér fény ömlik szét az égen, de idelenn gubbaszt még a sötét. Hallgat az erdő-mező. Nem messze, mint óriás test, alszik még a Bakony. A derengésben fehér házak fala villan. Már csak a hegyek lába komorkodik, azok mögé rejtőzik az éj. Elsőnek a vörösvércse röppen föl az erdő fölé. Álmosan, lomposan suhan, majd fickándozva kiabál, hogy kli, kli. Egerek, pockok, kisnyulak, meneküljetek! Munkához látnak a nagy, tarka harkályok is. Szapora, tompa kopogásuk bezengi az egész erdőt. Ugyan ki alhat még? Legkönnyebb a kuvik dolga. Álomba dermedt cserebogarak ezrivel csüngnek a fiatal hajtásokon: ez aztán a lakodalom! Előjönnek éjjeli vackaikból a vadak. Ki lesve, ki félve. Források csobbannak, ágak ropognak, valahol őzgida sír. Sok, ami sok, Cin és Csín még mindig alszik! Egy ágasbogas vadkörtefán ülnek: Cin, a cinkeapó és Csin, a cinkeanyó. Szunyókálnak, szenderegnek, pedig már meleg testüknél is tüzesebb a Nap. Harkály röppen feléjük és munkához lát. Cin felébred. Hosszasan tollászkodik. Csőrével többször végighúz a mellén, majd a hátán, aztán apró szárnylegyintésekkel fölébreszti párját. — Cin-cin-cin — mondja. Csin visszafelel. De még mindig nem repülnek. Most meg az anyóka fésülködik. A cinkék még az este elhatározták, hogy ébredés után berepülnek a falu alá. Magasra szállva surrognak, meg sem állnak a faluig. Gyéresék mellett szedres útsövényre szállnak. Egy kinyúló ág hátára települnek, s ringatóznak. Énekelnek. Szomorú a dal: — Cin-cin-cin ... Kegyetlen volt a tél, megritkította sorainkat. Itt, a bokor tövében pusztult el gyermekünk, nem bírta a hideget, az éhséget. Mire az ág hullámzása megszűnt volna, továbbszálltak. Egy kazal mellett, akácágon állapodtak meg. Újrakezdték az éneket: — Cin-cin... Átkozott ház! Jó leányunk jó férje, miért szálltál e fára? Rossz gyerek lakja e házat, éhséged panaszos éneket csalt szádra, rossz gyerek hallotta, légpuskáért szaladt, mérges ólmot repített a szívedbe. Továbbszálltak. A tsz-porta hatalmas pajtái mellett kis körtefa áll. — Te drága fa, ti pajták, kazlak, kínjaink enyhítő helye. E fa ága volt éjjeli szálláshelyünk. Nős fa, légy erős, hideggel, széllel mindig dacoló. A többit már a levegőiben László Gyula. Ablakomból Éjjel tolvaj járt a kertben, fáimra virágot lopott, ámulva láttam ma reggel nyitva a kerti ablakot. Az almafa s a barack is, lám, nászruhába öltözött; hófehérben, rózsaszínben állnak az utca s ház között. S mennyi násznép perdül táncra, ürítve mézes kelyheket. Sugárszőtte ruháikban nézem az arany méheket. Sátort fölénk az ég feszít, kék, mint a messzi tengerek, labdáját hajítva mindjárt kilyukasztja egy kisgyerek. VASVÁRI ISTVÁN: Rigó bír Jegenyefán a rigó azt fütyüli: milió, millió, lesz az idén a dió. Most még kora tavasz van, alig pirkad a hajnal, mégis zengi a rigó: kihajt ág, lomb , millió, millió. Patak csörög. Fák alatt tollászkodik már a Nap; aranytolla millió, millió, ó, de selymes, ó, de jó! — mondták. Egy röppenés csak, máris a kertemben vannak. — Cin-cin-cin... — kezdik, úgy látom, ismerik a kertem. Az öreg almafára szálltak, amelyiken etető volt. — Te tápláltál bennünket egész télen át. Cin és Csin szorgos munkába kezdtek. Háncsok, apró élettelen gallyak hulltak alá, mint a jó ács keze alól a forgács. Törzset, ágat kutatva hamarosan jóllaktak a kis madárkák. Atermelőszövetkezet néhány éves gyümölcsösén telepedtek meg. Az öreg Jonatán koronáján van egy odú. Száraz füvet, lószőrt, egyebet hordtak bele fészeknek. Boldogan rakták a fészket. Olyan boldogan, amilyennek én szeretném látni a kertből ölnyi piros almával szaladó Laci fiacskámat, a fák szorgalmas ültetőjét és a madarak hűséges gondozóját. Ő szokta mondani: „Szeresd a fát, és védd orvosait!” Márkus Zoltán