Pajtás, 1968. július, december (23. évfolyam, 26-51. szám)

1968-10-31 / 43. szám

Fegyvergyár! Kinek nem dobbanna meg a szíve, ha e szót hallja? Képzeletünkben titokzatos műhelyek jelennek meg, ahol az „ördöggel cimboráló” mesterek földöntúli erőt lehel­nek az élettelen vasba. S ki nem vágyik körülnézni e sej­telmes világban? A Torony utcai iskola szemfüles ripor­tereinek megadatott... Hősöket kerestek­­ és találtak. Megismerkedtek a Pável Popovics szocialista brigáddal (a mai nemzedék zászlóvivőivel) és rábukkantak egy tör­ténelmi igazgyöngyre is. E gyöngy fénye máig sem homá­­lyosult. Az idők rostája sok mindent kiszitált az emlékezet­ből, de a veteránok ma is oly frissen emlékeznek a gyár 1918-as forrongó napjaira, mintha tegnap történt volna. A fegyvergyáron —­öltögette az első szavakat kissé vontatottan Feri bácsi — rajta tartotta szemét a háborús kormányzat. Katonai alaku­latot vezényeltek az üzembe. Nem is tétlenkedtek a „rendfenntartók”. A gyári fogdának mindig akadt la­kója, s megszokott dolog volt, hogy valakit váratlanul katonai szolgálat­ra hívnak be, vagy nyomtalanul el­tűnik ... Mégsem bírtak a munkásokkal! Az „osztályharcban vasba öltözött” kol­lektíva egyre fenyegetőbben lépett fel jogaiért, majd politikai célkitű­zései eléréséért. 1918 szeptemberében úgyszólván mindennapos eset volt a munkamegtagadás. Kiépítették a riadóláncot, s ha a bizalmi testület úgy döntött, hogy leállnak, máris „szétspricceltek” az összekötők, ki-ki a maga műhelyébe. Egy szemvillantás és­­ negyedórán belül megbénult az élet. — A gurítóhoz! — adták ki a ve­zényszót, s a tér hamarosan feketél­­lett az emberektől. A hatalmas vaskorong a gyáróriás közepén feküdt. Ezen forgatták a va­gonokat a raktárhoz, széntárolóhoz, a főkapuhoz vezető vágányokra. Az igazgatóság ilyenkor nagyon „tapintatosan” viselkedett: messze elkerülte a forró levegőjű tájékot, Ilosvai alezredes úr, katonai pa­rancsnoknak esze ágába se jutott megzavarni a gyűlést. (Le is váltot­ták hamarosan.) Utódja se boldogult a „lázongók­­kal”. — Ha nem veszik fel a munkát! — fenyegetődzött egyszer — megti­zedeltetem magukat! N­éhányan megszeppentek, de a zöm farkasszemet nézett a dü­hösen ágáló tiszttel. — Mi is ott le­szünk! — mondták eltökélten. Töb­ben még biztatták is gúnyosan: — No rajta, mire vár? összesúgtak a bizalmiak is és ha­marosan megfogalmazták a választ: — Fegyverre fegyverrel válaszo­lunk — mondták sokat sejttetően. — Továbbá feldúljuk a gyárat és fel­koncoljuk önöket. A parancsnok elsápadt, s megtor­pant. Fegyvergyárban volt, ilyen he­lyen kockázatos dolog a kenyértörés. Még egyszer megkísérelte, hogy ura maradjon az eseményeknek, de az a próbálkozás is balul ütött ki.­­A tüntetni készülő munkások előtt el­­torlaszoltatta a főbejáratot, elé állí­totta fegyvereseit és megparancsolta, hogy ha „bárki is megtámadná őket” tüzeljenek. A furfangos ifik azon­ban túljártak az eszén: ráfordítottak a gurítón egy vagont a főbejáratra, megtaszították, s e hatalmas alkalmi faltörő kossal pozdorjává zúzatták a barikádot, kaput, mindent.­ I­lyen és ehhez hasonló tettek voltak előzményei október 29-ének, a híres, fegyvergyári sztrájk­nak. Munkában a Pavel Popovics szo­cialista brigád • Kiss Gábor bri­gádvezető a klubszobában az őrs „brigádnaplójával" ismerkedik A két veterán „fegyveres" a forró napokról mesél

Next