Pajtás, 1970. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)

1970-01-01 / 1. szám

A januári ég alacsonyan úszó, szürke felhői alól me­netrendszerűen bukkantak ki a szovjet repülőgépek. Az­előtt, csaknem mindig, zu­hanó bombák süvöltése vegyült a fel­erősödő motorzúgásba. Ám néhány nap óta nem követték robbanások a gépek érkezését. Helyette, mintha sok ezer apró ma­dár rebbent volna ki a szürke szárnyak alól: röpcédulák ereszkedtek a szél há­tán a főváros ágaskodó kormos, romos házai közé. De ezektől a céduláktól jobban féltek a német fasiszták és a magyar nyilasok, mint a menydörgős bombáktól. A cédulák nem robbantak, szürkés papírjuk és fekete betűik mégis veszedelmesebbek voltak, mint a sok­­m­ázsás légiaknák. A röpcédulák a német csapatok közé sorolt magyar alakulatok katonáihoz szóltak. Hírül adták, hogy Debrecenben összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés, és az új magyar kormány 1944 decemberé­ben hadat üzent a fasiszta Németor­szágnak. — Honvédek! — olvasták, romházak zugaiban, lövészárkok mélyén az el­keseredett magyar katonák.­­ Nincs más parancs számotokra, mint a nemzet parancsa! Az Ideiglenes Nemzetgyűlés a nemzet nevében parancsolja: fordítsá­tok fegyvereiteket a német elnyomók ellen, támogassátok a felszabadító Vö­rös Hadsereget, csatlakozzatok a ma­gyar szabadságharchoz, a szerveződő új magyar haderőhöz! Budán, a mai Bartók Béla úton, a 11 -es számú ház egyik lakásában egy kemény arcélű magyar alezredes elé köteg­­szám­ tették ezeket a cédulákat a tá­bori csendőrök. Csak nekik engedélyez­ték, hogy felvegyék a röpcédulákat, az­zal a céllal, hogy nyomban beszolgál­tassák a felsőbb parancsnokságoknak. Ha valamelyik magyar honvédnél ta­láltak ilyet, Hindy Iván nyilas vezér­­ezredes parancsa szerint, ki kellett vé­gezni az illetőt. De hiába volt a halált jelentő tiltó parancs, a röpcédulákon érkezett szózat egyre több magyar katona lelkiismere­tét lobbantotta fel. - A szabadságot, a függetlenséget csak akkor érdemeljük meg igazán, ha magunk is cselekvően, minden erőnkkel kivesszük részünket a saját felszabadí­tásunkból. Álljon talpra a nemzet szent szabadságharca a német elnyomók el­len! — olvasta újra és újra az alezredes a tábori csendőrök által beszolgálta­tott röpcédula mélységesen igaz mon­datait. Jól képzett katona volt, tudta, hogy Budapest erőszakos védelmével a né­metek elpusztítják a magyar főváros nemzeti értékeit csak azért, hogy sa­ját földjüktől távoltarthassák a háború borzalmait. Tudta, hogy katonái bármi­kor készek lennének arra, hogy a szó­zat szavai szerint­ talpraálljanak szent szabadságharcra a német elnyomók el­len. Mégis, hosszú éjszakákon keresztül gyötrődött: a tisztjeiben nem bízott! Azokban a beosztottjaiban, akiket a Ludovika Akadémián (a Horthy-korszak tiszti iskoláján) a német „hadművészet” bűvöletében neveltek, és akik most, a magyar haza válságos pillanataiban sem tudtak szabadulni a beléjük oltott németbarát érzelmektől. Vajon miként viselkednek ezek a tisztek, ha valóra váltja azt a tervet, amelyet hetek óta a fejében forgat? Va­jon követik-e parancsát akkor is, ha szembefordul német és nyilas felette­seivel és elrendeli azt amit tervez: a szovjet csapatokhoz való csatlakozást? Mert a kemény arcélű alezredes, a róla elnevezett „Vársházy-harccsoport" pa­rancsnoka ezt tervezte. Egyelőre csak arra törekedett, hogy embereit, kato­náit felkészítse erre a harcra, és várta az alkalmas pillanatot. 1945. február 11-én hajnalban meg­élénkültek a harcok Budán. Ekkor je­lent meg Vár­házy alezredes szállásán egy magyar ezredes. - Alezredes úr! Csapataival a Várba vonul — közölte az érkező. - Minden to­vábbi parancsot ott kap. Az alezredes életében elérkezett a várt pillanat. Nyugodtan, keményen szólalt meg. - Ezredes úr, ezt a parancsot nem teljesítem. Csapataimmal a jelenlegi körletekben maradok. - Ön hadbíróság elé akar kerülni? — kiáltott a megdöbbent ezredes. — Pa­rancsot fogok adni az ön letartóztatá­sára! Az alezredes arca változatlanul ke­mény maradt.

Next