Pajtás, 1970. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1970-01-01 / 1. szám
A januári ég alacsonyan úszó, szürke felhői alól menetrendszerűen bukkantak ki a szovjet repülőgépek. Azelőtt, csaknem mindig, zuhanó bombák süvöltése vegyült a felerősödő motorzúgásba. Ám néhány nap óta nem követték robbanások a gépek érkezését. Helyette, mintha sok ezer apró madár rebbent volna ki a szürke szárnyak alól: röpcédulák ereszkedtek a szél hátán a főváros ágaskodó kormos, romos házai közé. De ezektől a céduláktól jobban féltek a német fasiszták és a magyar nyilasok, mint a menydörgős bombáktól. A cédulák nem robbantak, szürkés papírjuk és fekete betűik mégis veszedelmesebbek voltak, mint a sokmázsás légiaknák. A röpcédulák a német csapatok közé sorolt magyar alakulatok katonáihoz szóltak. Hírül adták, hogy Debrecenben összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés, és az új magyar kormány 1944 decemberében hadat üzent a fasiszta Németországnak. — Honvédek! — olvasták, romházak zugaiban, lövészárkok mélyén az elkeseredett magyar katonák. Nincs más parancs számotokra, mint a nemzet parancsa! Az Ideiglenes Nemzetgyűlés a nemzet nevében parancsolja: fordítsátok fegyvereiteket a német elnyomók ellen, támogassátok a felszabadító Vörös Hadsereget, csatlakozzatok a magyar szabadságharchoz, a szerveződő új magyar haderőhöz! Budán, a mai Bartók Béla úton, a 11 -es számú ház egyik lakásában egy kemény arcélű magyar alezredes elé kötegszám tették ezeket a cédulákat a tábori csendőrök. Csak nekik engedélyezték, hogy felvegyék a röpcédulákat, azzal a céllal, hogy nyomban beszolgáltassák a felsőbb parancsnokságoknak. Ha valamelyik magyar honvédnél találtak ilyet, Hindy Iván nyilas vezérezredes parancsa szerint, ki kellett végezni az illetőt. De hiába volt a halált jelentő tiltó parancs, a röpcédulákon érkezett szózat egyre több magyar katona lelkiismeretét lobbantotta fel. - A szabadságot, a függetlenséget csak akkor érdemeljük meg igazán, ha magunk is cselekvően, minden erőnkkel kivesszük részünket a saját felszabadításunkból. Álljon talpra a nemzet szent szabadságharca a német elnyomók ellen! — olvasta újra és újra az alezredes a tábori csendőrök által beszolgáltatott röpcédula mélységesen igaz mondatait. Jól képzett katona volt, tudta, hogy Budapest erőszakos védelmével a németek elpusztítják a magyar főváros nemzeti értékeit csak azért, hogy saját földjüktől távoltarthassák a háború borzalmait. Tudta, hogy katonái bármikor készek lennének arra, hogy a szózat szavai szerint talpraálljanak szent szabadságharcra a német elnyomók ellen. Mégis, hosszú éjszakákon keresztül gyötrődött: a tisztjeiben nem bízott! Azokban a beosztottjaiban, akiket a Ludovika Akadémián (a Horthy-korszak tiszti iskoláján) a német „hadművészet” bűvöletében neveltek, és akik most, a magyar haza válságos pillanataiban sem tudtak szabadulni a beléjük oltott németbarát érzelmektől. Vajon miként viselkednek ezek a tisztek, ha valóra váltja azt a tervet, amelyet hetek óta a fejében forgat? Vajon követik-e parancsát akkor is, ha szembefordul német és nyilas feletteseivel és elrendeli azt amit tervez: a szovjet csapatokhoz való csatlakozást? Mert a kemény arcélű alezredes, a róla elnevezett „Vársházy-harccsoport" parancsnoka ezt tervezte. Egyelőre csak arra törekedett, hogy embereit, katonáit felkészítse erre a harcra, és várta az alkalmas pillanatot. 1945. február 11-én hajnalban megélénkültek a harcok Budán. Ekkor jelent meg Várházy alezredes szállásán egy magyar ezredes. - Alezredes úr! Csapataival a Várba vonul — közölte az érkező. - Minden további parancsot ott kap. Az alezredes életében elérkezett a várt pillanat. Nyugodtan, keményen szólalt meg. - Ezredes úr, ezt a parancsot nem teljesítem. Csapataimmal a jelenlegi körletekben maradok. - Ön hadbíróság elé akar kerülni? — kiáltott a megdöbbent ezredes. — Parancsot fogok adni az ön letartóztatására! Az alezredes arca változatlanul kemény maradt.