Pajtás, 1971. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1971-04-08 / 14. szám
SEK SIMON LAJOS, munkásszállás gondnoka összecsődítette a kubikosokat. Körülülték a vaskályhát, a költő pedig, jómagam kérdéseket intézett hozzájuk, hiszen szociográfiát készített az ország vándorairól. Megkérdezte, ki melyik vidékről kerekedett fel a talicskával, tudakolta, mennyi a kereset, kinek hány gyerekről kell gondoskodnia. Mennyit költenek magukra, ételre, italra, útiköltségre. Még olyan bolondos dolgokat is megkérdezett, hogy mi volt a reggeli, az ebéd, a vacsora, s azt is: ki milyen könyvet olvas, mikor voltak utoljára moziban, és melyik volt az a film, amit láttak. Mikor már minden apróságot megkérdezett, azt mondta: — Köszönöm, hogy feleltek, nem tartom fel magukat tovább. A kubikosok szedelőzködtek, csak egy csontos arcú öregember maradt még ott, őt a költő marasztalta. Jó figurának nézte, elhatározta, hogy kifaggatja az életéről, bizonyára sokfelé megfordult, alighanem sok minden megtörtént vele. De amikor négyszemközt maradtak, az öregember szólalt meg előbb: — Most én kérdeznék valamit, ha meg nem sérteném. — Csak bátran — buzdította az öreget a költő. — Azt akarom megkérdezni az elvtárstól, vagy az úrtól — mert nem is tudom, hogy kinek tiszteljem — mi a foglalkozása, amikor nem kérdezősködik? — Verseket írok. — Szóval költő? — így is mondhatjuk. Az öreg tetőtől talpig végignézte a fiatalembert, aztán nagyot sóhajtott. — Nehéz kenyér az.... — Nehéz bizony, nehéz, de azért meg lehet belőle élni. Az öreg kubikos váratlanul felállt, hirtelen eszébe jutott valami. — Hozok magának egy kis szalonnát, jó fehér házi kenyérrel. Igazi békési szalonnát hozok. A kenyeret meg a feleségem sütötte. — Köszönöm bátyám, ne fáradjon, köszönöm! — De hiszen szívesen adom. Tudom én, hogy jólesik az embernek, ha éhes. — De én nem vagyok éhes, bátyám. A költő és a kubikos — Csak fogadja el, ne szégyenkezzen. Tudom én, amit tudok. — Hát mit tud? — Tudom, hogy a költők sokat éheznek. Míg jó volt a szemem, sokat olvastam én. Petőfi Sándor verseit is végigolvastam. Arra még most is emlékszem könyv nélkül, amit az édesanyjának írt. Valahogy így volt: „Ó, ha tudná, mily nyomorban élek, megszakadna szíve a szegénynek.” — Most másképpen van ez is ... Az öreg hitetlenkedve nézett. — Ma például mit reggelizett? — Az ám — motyogta zavartan a költő — ma éppen semmit sem. Va lahogy elfelejtettem reggelizni. — Na ugye! — De ebédeltem... — Az meg sovány ebéd volt, igaz-e? — Levest ettem főzelékkel, húst. — Hát vacsorára kerül-e, ha meg nem sérteném? — Ha tudna egy éttermet, valahol itt a közelben, odamennék. De olyat mondjon, ahol jól főznek. Az öreg megint kicsire húzta a szemét, mint aki hitetlenkedik. De erre már nem szólt semmit. Új témára váltott. — Hát bort, sört, meg pálinkát iszik-e a költő? — A bort esetleg elfogadnám. — Nekem most nincs borom, de nem is úgy kérdeztem. Úgy értem, versírás közben iszik-e a költő? A költő megmagyarázta, hogy versírás közben általában nem iszik az ember se bort, se sört, se pálinkát, mert erősen gondolkodni kell, szinte pattanásig feszülő ésszel arra kell gondolni, amiről éppen ír. Az öreg csalódottan, majdnem szomorúan ingatta a fejét. — Érdekes — mondta — nagyon érdekes. Én mindig azt gondoltam, hogy írás közben ott áll a költő előtt a kancsó bor. Mert tudja, fiatal koromban, én nagyon szerettem nótázni. A nóták pedig akkor jutottak eszembe, amikor már felöntöttem néhány pohárka bort. Én mindig azt gondoltam, hogy így jut eszébe a költőnek is a vers. Ezek szerint csakugyan nehéz kenyér a maguké, elvtárs. JÓ IMMÁR HAGYOMÁNY, HOGY MINDEN ÉVBEN ÁPRILIS 11-ÉN KERÜL SOR A KÖLTÉSZET ÜNNEPÉRE, A NAGY MAGYAR PROLETÁRKÖLTŐ, JÓZSEF ATTILA SZÜLETÉSNAPJÁN .