Pajtás, 1971. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1971-04-08 / 14. szám
rés szerep után ne vállaljam a harmadikat, mert az akkor a következők gátjává lesz. Akkor az ember beskatulyázódik, újra és újra ugyanazt játssza el. Szerencsés volt. Már főiskolás korában pesti színpadon szerepelt. Ma a Vígszínház tagja, a Hős és a csokoládékatona, az Adáshiba, A vörös postakocsi lányfiguráit ábrázolhatja. Az önmagával szemben támasztott igényesség megóvta az ismételgetésektől. Két héttel ezelőtt mutatta be a Tévé a Kárpáthy Zoltánt. A Jókai regény filmváltozatában Jutka Kőcserepy Vilmát játszotta el. A nagybeteg lány beleszeret Zoltánba, aki megmenti őt az árvíztől. Apja nem tud erről a vonzalomról, az ügyeskedő Maszlaczky ügyvédnek szánja feleségül. Vilma naplója Kőcserepy kezébe kerül, az apa megszidja lányát. Halász Jutka szó és mozdulat nélkül játssza el ekkor Vilma lelkiállapotát. A szülői dörgedelem beléfojtja a kikívánkozó mondatot, csak szeme rebben körbe, fájdalommal, elkeseredetten, értetlenül, egy pillanatra mintha erőt venne magán, aztán megadással, szinte alázatosan kimegy a szobából. A szemével játszik csupán. Ezen a ponton kezdődik a színészet, a művészet. — A színész nem mindig érzi jól magát a színpadon — folytatja. — Vígjátékban hálásabb a helyzete. A közönség nevetéséből, fölmorajlásából érezheti, ha valamit jól oldott meg. Poéntírozni, csattanóra kihegyezni mesterségbeli dolog, de élete végéig tanulja az ember, és igazán csak vígjátékban lehet. Szerencsés vagyok, mert sok vígjátékban kaptam szerepet. Komor drámai műnél is érez azonban egy feszült állapotot az ember, akkor tudja, hogy a közönség vele együtt követi az előadást. Akkor igazán jó a színésznek, de talán csak az Adáshiba az egyetlen, ahol ilyen értelemben teljesen jól éreztem magam. A színpad és a tévé, a színpad és a film más színészi alkatot és más munkát követelnek meg. — Igen, és ez elsősorban abból látható, hogy menynyire izgulok. Filmnél, tévénél lehet ismételni, ott nyugodtabb a légkör. Ha verset kell mondani — és természetesen bemutatón — viszont rettentően lámpalázas vagyok. Hiszen mire az ember belejön a versmondásba, már abba is hagyja! A lámpaláz a feladat megoldásának láza. Lehet bénító, nyelvet nehezítő is, de adhat szárnyakat is. A felkészüléstől függ. A kilencéves Jutka, amikor hivatást választott, még nem tudta, hogy a nap huszonnégy órájából húszat fog munkával tölteni. Mert tanulás, munka nélkül nem lehet könnyedén fecserészni a deszkákon. Hamis lesz a nevetés, nem lesz igaz a mozdulat. Halász Jutka pedig nem akar hazudni. ALAKSZA TAMÁS MEGSZÓLAL A HANGSZÓRÓ: „MEG 10 PERC KEZDÉSIGI” 13