Pajtás, 1971. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1971-04-08 / 14. szám
14 ! Hej, ha az én tollamnak is olyan varázslatos ereje, csodatudománya volna, mint a Hunyady Józsefnénak! Ha én úgy tudnék mesés igazságot, igazi mesét kanyarítani, vitézeket seregeltetni a semmiből — de sokért nem adnám! Akkor most a legkedvesebb regényében méltóságteljesen magasodó héttornyú vár udvarán nagy ünnepségek kezdődnének. Idecsődíteném minden könyvének legjelesebb harcosait, minden rendű és rangú polgárainak legnagyszerűbb képviselőit e kivételes ritka ünnepre. A vár négy sarkában négy hatalmas lacikonyhát állítanék föl, ahol ínycsiklandóan sercegve-sisteregve sülne a finom malacpecsenye a vasserpenyőkben, a fehér vászonterítőkkel leterített nehéz tölgyasztalokon fehér búzacipők sorakoznának, jóféle szigligeti bor is kerülne bőven és lakmározhatna a különös vendégsereg kedvére! A hordók szomszédságában zene is szólna. Cserregnének a csimpolyák, puffogna a feszesre húzott nagydob, dúdolnának a birkabőrdudák, ország-világra szóló dínom-dánom kezdődnék. Aztán egyszeresek megszólalnának a harsonák, mindenki elnémulna és a tömegből valaki, talán éppen Küsgergő, Mátyás király leghűségesebb vitéze lépne elő, ezüstserleggel a kezében, hogy felköszöntse Hunyady Józsefet, a népszerű írót, aki most ötven éves. „Az író élete örök duzzadó áradás, néha csak zsenge fűszálakat, néha komoly, mázsás köveket görget” — ezt a szép és igaz mondatot Szabó Pali bácsitól, irodalmunknak már életében klasszikusnak számító nagy öregjétől hallottuk egyszer. Bizonyára saját tapasztalatai alapján jutott e megállapításhoz a nagy író, de nagyon illik ez a bölcs mondás ötven tavaszt megért kedves barátunkra is. Csöndes, vasszorgalmú alkotó, sokalmú, teremtő ember. Regényei egy könyvtárat kitevő mennyiségben sorjáznak a polcokon. A felszabadulás óta alig akadt esztendő, hogy egy Hunyady-regény ne hagyta volna el a nyomdát, különösen a fiatal olvasók nagy örömére. Mert ezek a könyvek nem porosodnak ám a polcokon! Jártam jónéhány gyermekkönyvtárban és láttam: kötetei elkopnak, néha bizony szamárfül, pecsét is „díszíti” őket, új köntöst kell nekik a könyvkötő mesternél készíttetni — olyan sok kézen megfordultak, annyi olvasónak jelentenek szellemi táplálékot. Többször tapasztaltam, hogy pillanatok alatt megnyeri olvasói, hallgatói szívét. Ankétokon számtalanszor tanúja voltam, hogy egy-egy találó tréfás hasonlatán kacagott az úttörőház többszáz főnyi közönsége, hogy aztán később, mikor nagyon komoly dolgokról szólott, keserves múltról, viharos századokról, annál nagyobb legyen a csönd és még a légyzúgást is hallani lehessen. Egyik kötete borítóján így vall önmagáról: Úgy érzem hivatást töltök be, amikor feltettem rá az életemet, hogy a magyar történelem sorsfordulóit, „kulcsembereinek” az életútját rajzolom meg... Szép hivatás, nemes cél. Kívánunk hozzá hosszú életet, jó egészséget, alkotásokban gazdag, boldog esztendőket! PAPP LÁSZLÓ KÖSZÖNTŐ