Pajtás, 1983. január-május (38. évfolyam, 1-19. szám)
1983-05-26 / 19. szám
Táncsics Mária színésznő, a Népszínház tagja egyszer csak ott állt a tanteremben a gyerekek előtt és egy másféle lámpaláz ütemére vert gyorsabban a szíve. — Hogyan történt? — Négy évvel ezelőtt felhívtak Pápakovácsiból telefonon és megkértek, hogy utazzak el Gammára a Táncsics ünnepségre. Pedagógusnap volt, s ilyenkor Veszprém megyében megünneplik Táncsics Mihály halálának évfordulóját. Eleget tettem kérésüknek és a szobornál elszavaltam Táncsics Mihály egyetlen ránkmaradt versét: „Mert tudjuk, hogy csak ész és munka / boldogít hazát / s nem kiváltság ha tiszteljük egymás igazát." Az ünnepség után odajött hozzám Zsuppán Mária pedagógus és azt mondta: — Nem akarsz történelemórát tartani a pápakovácsi nyolcadikosoknak? — Történelemórát? Én? Hogy képzeled? — tiltakoztam zavartan, de ő szelíd meggyőződéssel folytatta: — Ki tudna nálad, a késői rokonnál szebben szólni Táncsics Mihályról? „Arcképe a szobámban" — S akkor én bementem a tanterembe és elfogódottan beszélni kezdtem: „Táncsics Mihály nagyapám apjának az édestestvére volt...” Valahogy így kezdtem. És eszembe jutott az a sötét tónusú olajfestmény is, ami kislánykoromtól fogva ott függött az ágyam fölött. Megemlítettem ezt is. Igen, Táncsics arcképét naponta látom a szobámban. — Mióta dolgozol a színészi pályán? — 1948-ban végeztem a színművészeti főiskolát, s még az évben meghívtak Ácsteszérre, Táncsics szülőfalujába. Szoboravatással egybekötött centenáriumi ünnepséget tartottak. Ott találkoztam először Ida nénivel, Táncsics Mihály unokájával, aki akkor volt hatvanhét éves. Tőle tudtam meg, hogy Táncsicsnak öt gyermeke volt, de még életében meghalt mind az öt. Csak Ida maradt neki, a kis unoka, öt ringatta a térdén, az ő szívébe ültette át a tanítói hivatás életre szóló érzését. Idából pedagógus lett és pedagógushoz ment férjhez. Lányuk úgyszintén ezt a pályát választotta. A leszármazottak tehát mind hűségesek maradtak a nagy népnevelő emlékéhez. Táncsics Mária viszont színésznő, csaknem ötvenévesen lépett a katedrára, hogy a szegény ácsteszéri jobbágyfiúból lett politikus pedagógus emlékét újra és újra felidézze a gyerekek előtt, egy rendhagyó történelemórán. Az első óra óta eltelt négy év. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy Mária fölkészüljön Táncsicsból. Éjszakánként olvasott, jegyzetelt, leveleket és verseket válogatott. Amikor felkészült lelkileg és az óravázlatot is elkészítette, elmondta tervét színháza vezetőségének: „... A színpadi föllépéseken túl tanítani szeretnék.” Azóta járja az általános iskolákat, a szakmunkásképző intézeteket. Táncsicsról beszél. A „nemzet lámpása" Legutóbb így kezdte az órát: „Ebben az évben ünnepeljük Táncsics Mihály halálának századik évfordulóját. Száz éve már, hogy eltávozott közülünk a nagy pedagógus. Régen a falusi tanítókat a nép a „falu lámpásának” hívta. Ha így van, akkor Táncsicsot a „nemzet lámpásának” nevezhetjük.” Beszélgetünk, emlékezünk. A szavak nyomán képek sejlenek föl. Mikor éledtek először a fiatal Táncsicsban lázadó indulatok? Talán azon a tavaszi napon, amikor az önérzetes legénykét véresre verte a felügyelő hajdú? Talán akkor határozta el, hogy urat többé nem szolgál. Maga mögött hagyta a végtelen földeket és beállt egy takácsmester mellé inasnak. Az éjszakák derengő lámpafényénél olvasott és egyre érett benne az elhatározás: tanulni és tanítani. Beiratkozott a budai tanítóképzőbe, majd a piarista szerzeteseknél leérettségizett. Megtanult németül, franciául, angolul, s 1830- ban megjelent első tankönyve. Ezt még további tizenhárom követte. Már az első munkájára felfigyelt ,a cenzúra. Pedig nem politikai műről volt szó. Táncsics egyszerű nyelvtankönyvet írt, ami érdekes módon mégis harcosan politizált. Ilyen kijelentő mondatok sorjáztak a könyvben nyelvtani példa gyanánt: „Minden ember egyenlő.” . Példát mutat. Sorsának alakulása ismert. Tudjuk, hogy a harcos népnevelőt 1948. március 15-én szabadította ki börtönéből a pesti nép, de nem ez volt a végső szabadulása. A szabadságharc bukása után újabb megpróbáltatások várták, újabb bebörtönzés. 1867-ben csaknem megvakulva szabadult ismét, ám lázadó kedve, jobbító szándéka töretlen maradt. 1869-ben az Általános Munkásegylet elnöke lett, s lapja, az Arany Trombita az év júliusától az egylet közlönyeként jelent meg. Képviselői mandátumának lejárta után visszavonult és csak írással foglalkozott. — Nem szabad őt elfelejteni — mondta a színésznő utód komoly arccal. — Az ő emléke hívta életre bennem a pedagógust. Amikor az órákon a gyerekek elé állok, mindig arra gondolok, hogy én most nem ismereteket közlök, hanem példaképet teremtek. „Éljen a jó! Szebb jövőnek állunk küszöbén. / Nem dönthetné meg ügyünket ezer cselszövény ..." Gyáva vár míg a sült galamb szájába repül: / Aki férfi, példát mutat másnak szerepül." És mily erős, szép példa az, amely száz év múltán is ragyog! Magyar Katalin Eszembe jutott az olajfestmény, ami kislánykoromtól ott függ az ágyam fölött és elfogódottan beszélni kezdtem ... Tisztelet a pedagógusnak! "Vadunk új Táncsicsok.