A Pallas nagy lexikona, 12. kötet: Magyar-Nemes (1896)
M - Magyarok istene - Magyar ornamentika - Magyarország - A középkori magyar királyság teljes kifejlődése a vegyes házakból származott királyok alatt (1301-1526)
Magyarország — 143 — Amilyen nagy volt az ország dicsősége Nagy Lajos alatt, olyan hirtelen és mélységesen történt annak aláhanyatlása. Leánya és örököse, Mária(1382—1395) csak név szerint uralkodott; inkább áldozata, mint irányzója volt az eseményeknek. Gyengesége ismét féktelenné tette az oligarciát s az ország belső zavarai és a török veszedelem közeledése egyaránt fenyegették az ország biztosságát. A nápolyi Anjouk törekvése a magyar trón után adta meg a jelt a rend megbontására. II. (Kis) Károly (1385—1386) eljutott odáig, hogy csellel, erőszakkal fejére tétesse Szt. István koronáját, de pünkösdi királyságának szörnyű halála hirtelen véget vetett. Fia, nápolyi László már csak a korona árnyéka után kapkodott. Az törvény, amely Nagy Lajos halála után megnyílt, áldozatul követelte özvegyét, Erzsébet királynét (1. o.) is. Leányát, Máriát, a koronás királynét csak a gondviselés kegyelme szabadította meg attól, hogy hasonló sorsra ne jusson. Zsigmond (1387— 1437) az ő uralkodásának első éveiben megkísérlette fegyverrel, erőszakkal a pártütő oligarcák megfékezését, elnyomását. Majdnem rajta vesztett, mikor az urak elfogták és Siklós várába zárták. Okult a példán s azontúl igyekezett kedvükben járni. A cseh és német királyi korona a római császársággal együtt rá szállván, nem is tehetett egyebet, s mig ő az ország határain tul idejét és fáradságát nagy, európai kérdések megoldására fordította, itthon a hatalmas urak prédájára kerültaz ország. Zsigmond nem volt híjával az uralkodói tehetségeknek ; látta az ország baját, ismerte az orvosszert, de ereje nem volt többhöz, mint hogy félmunkát végezzen. A magyar alkotmányba nevezetes intézményeket illesztett: a királyi tetszvény jogát (Placetum regium), a városok országrendiségét, a telekkatonaságot, a vármegyék autonómiájának kibővítését, de az új törvények mind csak azt bizonyítják, hogy mennyire szükségét érezte a főurak ellen való védekezésnek. Foganat nélkül maradván, inkább gyengeségének, mint erejének bizonyságai. Az ország belső ziláltsága és elernyedése együtt járt tekintélyének és biztosságának megrendülésével. Lengyelország Nagy Lajos halála után nem sokára elszakadt s magával szakította Galíciát is ; Dalmátországot magához ragadta Velence ; a szepesi városokat maga Zsigmond zálogosította el a lengyel királynak ; a dunai melléktartományokban pedig kezdte magát megfészkelni a török. Nagy csorbák estek Szt. István koronáján. A rigómezei ütközet óta (1389) ugyan Zsigmondnak számos harca volt a törökkel, de semmi jel sem mutatja, hogy akár ő, akár a magyar nemzet felfogta volna a török terjeszkedés veszedelmének nagyságát. Az aldunai hadjáratot kivéve, mely a nikápolyi kudarccal (1396) ért véget, nagyobb haderőt egyszer sem állított a törökkel szembe s fegyverét csak akkor vonta ki, ha rákényszerítették. Az országot az oligarcia féktelenségétől és a török hódítástól egyaránt fenyegetve hagyta utódaira. A Hunyadiaknak jutott örökségül az a feladat, hogy az egyiket megfékezzék, a másikat elhárítsák. Zsigmond veje és utóda Habsburgi Albrecht alatt (1437—39) a főurak teljesen a maguk gyámsága alá vették a királyságot, s míg az 1439-iki országgyűlésen erősséget építettek a maguk hatalmának biztosítására, az ország határainak védelmét elmulasztották. A török Szendrőnél áttört a Dunán, a magyar sereg csúfosan szétfutott s a menekülő király útközben elhalt. Az erre következő trónöröklési zavarok alatt (Erzsébet özvegy királyné és árván született fia, László meg I. Ulászló pártja között) az oligarcák ismét megragadják az alkalmat hatalmuk öregbítésére , de I. Ulászló (1442—44) trónfoglalásának évétől kezdve a török támadások veszedelme hosszú időre háttérbe szorít minden más érdeket, s életrehalálra megindul a magyar nemzet százados küzdelme a törökkel. A küzdelem első nagy hőse Hunyadi János (1. k.). I. Ulászló idejében már a leghatalmasabb zászlós urak közt foglal helyet, de atyja csak szegény köznemes volt, ősei pedig nem rég bevándorolt albán kenézek. A maga erején küzdötte fel magát a magasba s el nem felejtette, hogy erejének gyökérszálai a köznemesség széles rétegében ágaztak szét. Erre az osztályra támaszkodott és ennek szövetségével vívta nagy harcait az oligárkák és a török ellen egyaránt. Hunyadi személyében ennek az osztálynak nagy nemzeti jelentősége ölt látható alakot. Az Anjouk és Zsigmond idejében szervezkedett s megerősödött nemesi vmegye az oligarciával szemben akkor kezdi meg honmentő és államfentartó szerepét a karddal pihenés nélkül, a törvénykönyvvel rendületlenül. Hunyadi hadvezéri hírnevét az erdélyi diadalok (Nagyszeben, Vaskapu, 1442) és a hosszú hadjárat (1443) alapították meg. Ettől fogva a magyar nemzet benne látta megvédőjét, a nyugati kereszténység a szent hit fölkent bajnokát. Magyarország védelme egyet jelentett a nyugati kereszténység védelmével. Az sem mutatkozott lehetetlennek,, hogy a törököt közös erővel visszaszoríthatják Ázsiába. Így indult meg baljóslatú előzmények után az 1444-iki hadjárat, mely az európai hatalmak részvétlensége, sőt árulása miatt a várnai katasztrófával (1444) ért véget. Oda veszett a magyar hadsereg, a harcban találta halálát a fiatal király , de Hunyadi megmenekült s megmaradt az a nagy tanúság, hogy végzetes harcát a törökkel a magyarnak magára hagyva kell megvívnia. Ulászló halálának híre arra serkenti a kapzsi főurakat, hogy kísértsék meg a fejetlenné vált ország földarabolását. Hunyadi a köznemességgel útjukba áll s mint országkormányzó (1446—52) belső ellenségeitől védi meg a szent koronát. Egyik kezével az országrontó főurakat (Cilés, Garai, Újlaki, Brankovics), másik kezével a törököt tartja féken. A rigómezei ütközetet (1448) elvesztette ugyan, de a törököt távol tartotta a határoktól. Midőn 1453-ban a Frigyes osztrák herceg fogságából kiszabadított V. László (1453—57) elfoglalta apai örökségül a királyi trónt, Hunyadi kénytelen volt a kormányhatalmat ellenfelei kezébe átereszteni , de szemét le nem vette róluk, s bízott benne, hogy amíg az ország kardja az ő kezében van, gonosz törekvéseiknek foganatjuk nem lesz. A török épp ebben az időben foglalta el Konstantinápolyt s harmad évre egyenes úton M. meghódítására indult. Hunyadi állt őrt a határon s utolsó, legnagyobb diadalát, a nándorfehérvárit (1456), a király nélkül, Magyarország*