A Pallas nagy lexikona, 12. kötet: Magyar-Nemes (1896)

M - Magyarok istene - Magyar ornamentika - Magyarország - A középkori magyar királyság teljes kifejlődése a vegyes házakból származott királyok alatt (1301-1526)

Magyarország — 143 — Amilyen nagy volt az ország dicsősége Nagy Lajos alatt, olyan hirtelen és mélységesen történt annak aláhanyatlása. Leánya és örököse, Mária­­(1382—1395) csak név szerint uralkodott; inkább áldozata, mint irányzója volt az eseményeknek. Gyengesége ismét féktelenné tette az oligarciát s az ország belső zavarai és a török veszedelem közeledése egyaránt fenyegették az ország biz­tosságát. A nápolyi Anjouk törekvése a magyar trón után adta meg a jelt a rend megbontására. II. (Kis) Károly (1385—1386) eljutott odáig, hogy csellel, erőszakkal fejére tétesse Szt. István koro­náját, de pünkösdi királyságának szörnyű ha­lála hirtelen véget vetett. Fia, nápolyi László már csak a korona árnyéka után kapkodott. Az t­örvény, amely Nagy Lajos halála után megnyílt, áldozatul követelte özvegyét, Erzsébet királynét (1. o.) is. Leányát, Máriát, a koronás királynét csak a gondviselés kegyelme szabadította meg attól, hogy hasonló sorsra ne jusson. Zsigmond (1387— 1437) az ő uralkodásának első éveiben megkísér­lette fegyverrel, erőszakkal a pártütő oligarcák megfékezését, elnyomását. Majdnem rajta vesz­tett, mikor az urak elfogták és Siklós várába zár­ták. Okult a példán s azontúl igyekezett kedvükben járni. A cseh és német királyi korona a római csá­szársággal együtt rá szállván, nem is tehetett egyebet, s mig ő az ország határain tul idejét és fáradságát nagy, európai kérdések megoldására fordította, itthon a hatalmas urak prédájára került­­az ország. Zsigmond nem volt híjával az uralkodói tehetségeknek ; látta az ország baját, ismerte az orvosszert, de ereje nem volt többhöz, mint hogy fél­munkát végezzen. A magyar alkotmányba nevezetes intézményeket illesztett: a királyi tetsz­vény jogát (Placetum regi­um), a városok ország­rendiségét, a telek­katonaságot, a vármegyék auto­nómiájának kibővítését, de az új törvények mind csak azt bizonyítják, hogy mennyire szükségét érezte a főurak ellen való védekezésnek. Foganat nélkül maradván, inkább gyengeségének, mint erejének bizonyságai. Az ország belső ziláltsága és elernyedése együtt járt tekintélyének és biz­tosságának megrendülésével. Lengyelország Nagy Lajos halála után nem sokára elszakadt s magá­val szakította Galíciát is ; Dalmátországot ma­gához ragadta Velence ; a szepesi városokat maga Zsigmond zálogosította el a lengyel királynak ; a dunai melléktartományokban pedig kezdte magát megfészkelni a török. Nagy csorbák estek Szt. István koronáján. A rigómezei ütközet óta (1389) ugyan Zsigmondnak számos harca volt a törökkel, de semmi jel sem mutatja, hogy akár ő, akár a magyar nemzet felfogta volna a török terjeszke­dés veszedelmének nagyságát. Az aldunai had­járatot kivéve, mely a nikápolyi kudarccal (1396) ért véget, nagyobb haderőt egyszer sem állított a törökkel szembe s fegyverét csak akkor vonta ki, ha rákényszerítették. Az országot az oligarcia féktelenségétől és a török hódítástól egyaránt fenyegetve hagyta utódaira. A Hunyadiaknak jutott örökségül az a feladat, hogy az egyiket megfékezzék, a másikat elhárítsák. Zsigmond veje és utóda Habsburgi Albrecht alatt (1437—39) a főurak teljesen a maguk gyám­­sága alá vették a királyságot, s míg az 1439-iki országgyűlésen erősséget építettek a maguk ha­talmának biztosítására, az ország határainak vé­delmét elmulasztották. A török Szendrőnél áttört a Dunán, a magyar sereg csúfosan szétfutott s a menekülő király útközben elhalt. Az erre követ­kező trónöröklési zavarok alatt (Erzsébet özvegy királyné és árván született fia, L­ászló meg I. Ulászló pártja között) az oligarcák ismét megragadják az alkalmat hatalmuk öregbítésére , de I. Ulászló (1442—44) trónfoglalásának évétől kezdve a török támadások veszedelme hosszú időre háttérbe szorít minden más érdeket, s életre­halálra megindul a magyar nemzet százados küz­delme a törökkel. A küzdelem első nagy hőse Hunyadi János (1. k.). I. Ulászló idejében már a leghatalmasabb zászlós urak közt foglal helyet, de atyja csak szegény köznemes volt, ősei pedig nem rég bevándorolt albán kenézek. A maga ere­jén küzdötte fel magát a magasba s el nem felej­tette, hogy erejének gyökérszálai a köznemesség széles rétegében ágaztak szét. Erre az osztályra támaszkodott és ennek szövetségével vívta nagy harcait az oligárkák és a török ellen egyaránt. Hunyadi személyében ennek az osztálynak nagy nemzeti jelentősége ölt látható alakot. Az Anjouk és Zsigmond idejében szervezkedett s megerősödött nemesi vmegye az oligarciával szemben akkor kezdi meg honmentő és államfentartó szerepét a karddal pihenés nélkül, a törvénykönyvvel ren­dületlenül. Hunyadi hadvezéri hírnevét az erdélyi diadalok (Nagyszeben, Vaskapu, 1442) és a hosszú hadjárat (1443) alapították meg. Ettől fogva a magyar nemzet benne látta megvédőjét, a nyu­gati kereszténység a szent hit fölkent bajnokát. Magyarország védelme egyet jelentett a nyugati kereszténység védelmével. Az sem mutatkozott lehetetlennek,, hogy a törököt közös erővel vissza­szoríthatják Ázsiába. Így indult meg baljóslatú előzmények után az 1444-iki hadjárat, mely az európai hatalmak részvétlensége, sőt árulása miatt a várnai katasztrófával (1444) ért véget. Oda veszett a magyar hadsereg, a harcban találta ha­lálát a fiatal király , de Hunyadi megmenekült s megmaradt az a nagy tanúság, hogy végzetes harcát a törökkel a magyarnak magára hagyva kell megvívnia. Ulászló halálának híre arra ser­kenti a kapzsi főurakat, hogy kísértsék meg a fejetlenné vált ország földarabolását. Hunyadi a köznemességgel útjukba áll s mint országkor­mányzó (1446—52) belső ellenségeitől védi meg a szent koronát. Egyik kezével az országrontó főurakat (Cil­és, Garai, Újlaki, Brankovics), másik kezével a törököt tartja féken. A rigómezei ütkö­zetet (1448) elvesztette ugyan, de a törököt távol tartotta a határoktól. Midőn 1453-ban a Frigyes osztrák herceg fogságából kiszabadított V. László (1453—57) elfoglalta apai örökségül a királyi trónt, Hunyadi kénytelen volt a kormányhatal­mat ellenfelei kezébe átereszteni , de szemét le nem vette róluk, s bízott benne, hogy a­míg az ország kardja az ő kezében van, gonosz törekvé­seiknek foganatjuk nem lesz. A török épp ebben az időben foglalta el Konstantinápolyt s harmad évre egyenes úton M. meghódítására indult. Hu­nyadi állt őrt a határon s utolsó, legnagyobb dia­dalát, a nándorfehérvárit (1456), a király nélkül, Magyarország*

Next