Palócföld, 1973 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - KÖRKÉP - Bónis Ferenc: Évforduló (Rózsavölgyi Márk zeneszerző. 1789-1848) - Csongrády Béla: A Kortárs Petőfi-emlékszámáról

Évforduló Rózsavölgyi Márk, a zeneszerző és he­gedűművész, a klasszikus verbunkos ko­rának híres mestere a nagy francia for­radalom évében, 1789-ben született itt Balassagyarmaton, Nógrád megyében, s a nagy magyar forradalom esztendejé­ben, 1848-ban hunyt el Pesten. Akárcsak nagy elődei és kortársai magyar földön, Bihari, Lavotta és Csermák, ő is szegé­nyen, betegen, magárahagyottan halt meg. Hogy kit veszített benne a magyar kultúra, kevesen tudták csak. A közvé­lemény nem sokat törődött a hangver­senyzésből akkor már esztendők óta ki­kopott, öregkorára zongora- és hegedű­tanításból tengődő muzsikus halálhíré­vel. Kortársai között jószerivel ketten vol­tak csak, akik a géniusz biztonságával megérezték Rózsavölgyi igazi jelentősé­gét: Petőfi és Liszt. Petőfi „Rózsavölgyi halálára” írt verse arról tanúskodik, hogy költője, bár nem volt muzsikus, pontosan tudta, mit je­lent a 48 felé rohanó nemzetnek a „ma­gyar muzsika”, a verbunkos. És ő volt az első, aki a magyar muzsika ragyogó fé­nyeinek és a magyar muzsikus-élet sötét árnyainak tragikus ellentétére rámutatott. Petőfi versének végső tanulsága, a „he­gedű és koldusbot”, találó jelképévé lett egy teljes magyar zenész-nemzedék sor­sának. Liszt Ferenc más módon, a zene esz­közével szolgáltatott elégtételt Rózsa­völgyinek. 1853-ban megjelent XII. ma­gyar rapszódiája nyitótémájául a ver­bunkos-komponista Serkentő című „ere­deti csárdását" választotta, mintegy ki­bontva a műben rejlő lehetőségeket, a művésze­­ legmagasabb régióiba emelve Rózsavölgyi dallamait. Petőfi is, Liszt is alapvető fontosságú jelenségeket fedezett fel Rózsavölgyi ze­néjében. A költő azt, hogy a nemzet ön­tudatra ébredésének, önmagára ismeré­sének szava rejlik benne. A zeneszerző pedig azt, hogy ez a napi használatra szánt szórakoztató zene több, mint napi használatra szánt szórakoztató zene: e csárdások, társastáncok egy nagysza­bású, eredeti nemzeti műzene-stílus le­hetőségeit rejtik. Liszt valóban egyik figyelemreméltó szándékát érezte meg Rózsavölgyinek és nemzedékének. Az 1800-as évek s a rá­következő évtizedek magyar muzsikusa kétféleképpen, „két síkon” komponált. „Eredeti magyarokkal” - stilizálatlan táncdarabokkal - szórakoztatta közönsé­gét, ám közben egyre foglalkoztatta az a gondolat, hogy a népszerű nemzeti zenestílus és a nagy nyugati kultúrák szintéziseként miként lehetne a magyar dal és kamarazene, a szimfonikus mu­zsika és az opera útját egyengetni. La­votta János érdekes programzenei alko­tásokkal próbálkozott, Csermák Antal megírta az első - ma is élő - magyar vonósnégyeseket. Rózsavölgyi „ magyar stylusú rondó”-val és variációkkal kísér­letezett, a pesti Nemzeti Színház megna­­gyítására „Nemzeti örömhangok” címen zenekari művet komponált, s írt — bár nem aratott vele sikert - operát is. Ám ahhoz, hogy egy új és eredeti nem­zeti zenei műfaj­­ kialakítson, voltaképpen nem volt szüksége ezekre a nagyszabású külső keretekre. Tehetsége igazában a kis formákban mutatkozott meg. Válasz­tékos, finom ízlésű melodikus fantázia, kifejező, változatos ritmika, meghitt-ben­sőséges harmóniavilág jellemzi táncait, m­elyek közt nincs két egyforma. Egyéni karaktert hordoz valamennyi, akárcsak kortársának, az idősebb Johann Stra­­ussnak, az első „keringőkirálynak” val­­cerei. Mint a világhírűvé vált bécsi mu­zsikus, Rózsavölgyi is kialakító mestere lett egy híres nemzeti tánc­műfajnak, a korábbi hagyományokat korszerűb ke­retben megújító csárdásnak. Az 1835-ben megjelent első csárdásnak — legalább hetven év legnépszerűbb magyar zene­darab-típusának — Rózsavölgyi a szer­zője. Akárcsak Strauss, Rózsavölgyi is hal­latlan érzékkel és frissességgel reagált — egy-egy új tánccal — kora minden aktu­ális eseményére. „Ellenzéki kör-magyar”, „Beszállásozás’­, „Országgyűlési Ma­gyar”, „Egyesülünk” - olvassuk művei címlapján. Ő a nagyszabású magyar tánc­ciklus úttörője is: társastáncai ha­tásos eszközei voltak a reformkori társa­sági élet magyarosodásában. Végezetül hadd idézzek egy történelmi tanulságot. Néhány évtizeddel Rózsavöl­gyi halála után, az ifjabb Strauss egyik keringőjéhez ez­t a megjegyzést fűzte a szimfóniaíró Brahms: „sajnos, nem tőlem való”. Az ő szavát meghallotta kora és környezete. Liszt és Petőfi szava azonban pusztába kiáltott szó maradt. Rózsavöl­gyit elfeledték - a szórakoztatóipar, mely egy-két művét tovább éltette, torzí­tásaival többet ártott, mint használt a ze­neszerző hírének. Halálának 125. évfor­dulója — és Petőfi versének 125. évfordu­lója — talán most alkalmat ad az utókor­nak, hogy „per-újrafelvételt” kérjen a „Rózsavölgyi-ügyben” és - mint a ma­gyar zenetörténet több más mesterét - őt is méltó helyére állítsa a magyar kul­túra élő­­ műveiben élő - nagyjai között. (A szerző balassagyarmati Rózsavölgyi­­emlékünnepségen elhangzott beszédének rövidített változata. A szerző.) BÓNIS FERENC A Kortárs Petőfi-emlékszámáról A Petőfi-jubileum szülte irodalomról még gyorsmérleg is aligha készülhetett: egyrészt a rendkívüli gazdagság, más­részt amiatt, hogy a publikációk sora vár még megjelentetésre. Egy biztos: vala­mennyi fórumot — könyvkiadás, folyóira­tok, napilapok stb. - a méltó tisztelgés igénye vezérelte. A megemlékezésnek az egyik legsajá­tosabb módját mindenesetre a Kortárs választotta: a „Közös dolgaink” című ál­landó rovat alapeszméjének kiteljesedé­seként a Petőfi-szám mint a kelet-, közép­európai írók nyilatkozatainak foglalata látott napvilágot. Az 1973. évi első szám egy esztendős előkészítő munka eredmé­nye. A tizenegy — magyar, bolgár, cseh, szlovák, lengyel, német, orosz, ukrán, ro­mán, szerb és horvát - nyelven megje­lent bevezetőt követően a jubileumi szám szerzői „Világszabadság” címszó alatt tisztelegnek az emberiség történelmi perspektíváját jövendölő költő emléke előtt, hirdetve a népek barátságainak szocialista eszméjét. Petőfi világirodalmi igényű és rangú lírájából természetszerűen következik, hogy az ország határain túl is — kivált­képp a környező népek irodalmában — érződött sodró erejű költészetének nagy hatása. Versei nem egyidőben, hanem lényeges időbeli eltérésekkel váltak is­mertté a szomszéd népek irodalmában. Petőfi irodalmi utóélete közel másfél év­százados utat járt be e népek tudatában. A Petőfi-kép nemzeti keretek között csa­­úgy, mint külföldön mindegyre módosult, teljesebb, gazdagabb lett. A határokon túli fogadtatás az utóbbi évtizedekig je­lentkező nemzetiségi ellenérzésektől megtisztulva érkezett el addig a pontig, melyet az egyik szlovák kutató (Ivan Kusy 2)

Next