Palócföld, 2003 (37. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 3. szám - Szabó Andrea: Az utolsó nógrádi dudás (Madách-díjasok, 2003)
egy első osztályos könyv, amelyben sok állatot, fiút, embert, öregembert ábrázoltak. Ezekről tanultuk az abc-t mutogatással, és minden állatnak a hangját vagy a szokását, de mást is. A „h” betű az volt, ha az ablakra ráleheltünk, a „k”, ha a kakas kukorékolt, az „1” betű volt, ha a libák az úton gágogtak, hogy „el, el”, az „é”, amikor a légy zúgott, az „r” betűt jelentette, ha a kutya az úton elfogta az ember nadrágját, „g” betű volt, amikor az ember a torkát fogja meg, mert fáj, „b”, mikor egy nagy hordónál az abroncs elpattant, „d”, amikor ütötték a dobot, „ó”, mikor az ember csodálkozott és a két kezét a feje fölé tette, hogy „ó”, „p” betű volt, mikor az ember a négy ujját behajtotta és ráfújt, és az „e” betű volt az, mikor a kislány a képen egeret látott. El is mutogattuk azt a mondatot, hogy „Emma fél az egértől.” Ez volt az iskolában a mi tanításunk. A számtant meg úgy csináltuk, „hogy egyszer egy az egy”, „kétszer egy az kettő” és énekeltük. De öt elemim van csak, nem szégyellem elmondani a sorsomat, sem azt, hogy mi voltam. Juhász voltam, meg azután pásztorkodtam, úgy ahogy ükapámtól kezdve nagyapám, édesapám is mind pásztorságban töltötték az életüket le, meg ugyanúgy én magam is. Én elolvasgatok magamnak, de nagyon gyöngén, jobb, hogyha nem is hallgatják azt, hogy ha én olvasok, hanem csak magamnak olvasok. Amikor még nem volt telefonom, ha már kaptam levelet valahonnan, elvittem a szomszédasszonyhoz, az olvasta el, annak volt vele kínja. Amikor meg számolni kellett, bizony majdnem az apámnak a munkáját végeztem el. Ő, amikor vette a juhászbotot maga eleibe, elkezdte fölvágni bicskával azt, hogy melyik háztól hány darab jószág jár ki, vagy hány darab van, így tudta összeadni tizesivel, hogy hát mennyi az a jószág és mennyi darabszámra. Utána kezdtem tanulni többet a magam erejétől, például az összeadást. - Mikor kezdett dudán játszani? - Évek múlva otthagytuk Bodonyt és elmentünk Szécsénkére. Szécsénkén már aztán fonók voltak, ahol fonták az asszonyok meg a lányok a kendert meg fosztották a tollat, mert akkorába még a lányoknak a stafirungot maguknak kellett kiszőni, megfonni, úgy, mint az ágyneműket, kenyérruhákat, abroszokat, ágyterítőket, stb. Apám avval szórakoztatta őket, hogy hol énekelt, hol dudált, ugyancsak anyám is. Nekem könnyű volt a dudát is megtanulni, avval keltettek, avval altattak el. Már hat éves koromban el tudtam dudálni, ha karszékre tettem fölfújva a dudát, hogy: „Két út van előttem”. Nagyon örült apám. Majd a 80 százalékát a nótáknak, úgy mondhatom, hogy a szülői háznál tanultam meg. Kilencen voltunk testvérek, őnekik is ki kellett szőni a stafírungjukat, meg hát hozzánk szomszédlányok is jöttek, meg a faluból is, mert apám dudálgatott nekik, énekelgetett, meg ők is. Éjfélig fontak mindig, és az éneknek örültek, mert annál i 330 |