Palócföld, 2009 (43. évfolyam, 1-6. szám)

2009 / 2. szám - AMI MARAD - Kenderessy Lili: "Hallgatni Petőfi. Hallgatni Arany..." / Vass Tibor: Nem sok sem

átvizsgálására. Az „ilyet én is írhatnék"érzés önvizsgálatra, belső nézelődésre sarkall, és megtaníthat arra, hogy belülről közelítsük meg a külső világ állapotait. Sok nehézségtől mentesít a költői önvallomás is, az olvasónak nem kell azon törnie a fejét, hogy ars poétikát erőltessen valamelyik alkotásra, hiszen az a költői vallomás, amelyben az olvasó meglátja azt. A kötet címe több mint elgondolkodtató, a szerző erre vonatkozó válasza sem kevésbé: „Utalását fölfejteni, attól árnyaltabban, sokrétűbben, netán éppen sokkal konkrétabban, mint ahogyan a versek, illetve a versek helyett álló versek utalnak erre, nem érdemes. Annyit azonban hadd tegyek hozzá: talán nem kizárólag mennyiségi egységet jelölhet." Mindenesetre „csámcsogni töltelékszavakon nem illik", én is szorítkozom a versekre, a bennük fellehető élethelyzetekre, családi állapotokra, a környezet, a barátok sziluettjeire, melyek mármár József Attilás Curriculum Vitae-ként rajzolják elénk Vass Tibor sajátosan Borsod megyei miliőjét, átvészelendő karácsonyait, macskája esetét kaktuszaival, a verébgyilkosságot és találó szójátékait, melyek sokszor még a verseken is továbbmutatnak. „Alkáli fémek látványa. Antibiotikum. Stan és Panoptikum." „Kinek a papné, kinek a nap." „Káin és kábel". Olyan aprólékos leírást kapunk a szerző életéről, hogy magunk sem hisszük, ehhez valóban közünk lehet. Ebből következően, mint egy mini-valóságshow-t követjük nyomon, és lap-lap után böngésszük a sorokat. Egyszeregyszer megbotránkozunk, és megfogadjuk, letesszük a versnél, melyben Isten neve egy sorban szerepel egy-egy vulgárisabb jelzővel, vagy egyéb testi szükségletek esetenkénti leírásával, hiszen ennél mélyebb kitárulkozásra nem vagyunk kíváncsiak, de a biztonság kedvéért új verset olvasunk, csak hogy bizonyítsuk magunk előtt saját igazukat és biztosak legyünk benne, hogy csak annak érdekében, hogy minél maróbb kritikát fogalmazhassunk meg, olvastuk végig a kötetet. Itt tulajdonképpen el is érte a célját a szerző úgy, mint a valóságshow-k producere: saját képére formál, élvezettel nézed és olvasod mások életének történéseit, mert lehet, a sajátod sem könnyebb és nem is nehezebb a másikénál, csak utóbbinak mersze van mindezt közkinccsé tenni. Vass Tibor mindezekkel tisztában van, nem fél kimondani az olvasó fejében megfogalmazódott gondolatot, amit eddig én is csupán csak eufemizáltam: „jobb kezemmel kapjak a fejemhez, / bárhol is tartózkodom, / és mondjam azt jó hangosan, / hogy jaj, édes istenem, / milyen hülye ez a Vass Tibor". Nyilván badarság az efféle hasonlatok fejtegetése, sőt talán még irodalmiatlannak is nevezhetnénk, de vajon mennyire irodalmias testi szükségletek kielégülését taglalni hosszú versszakokon keresztül, vagy éppen az Olvasó fölöslegességét ecsetelni. A lényeglátó tudja, hogy Vass Tibor művészete nem attól függ, hogy olvassák-e műveit, törődnek-e vele, mert a „művészet hazája, nem lét, az »esse«, hanem lehetőség, a »posse«, s ha létben megnyilvánul, attól a lét lesz gazdagabb". Ezt nem tisztem eldönteni, de tény, hogy létezésünk olykor-olykor hosszadalmas formattálásra szorul, az elveszett információ pótlására pedig pont ez a verseskötet való. Ezek után, ha alkalmasint Miskolcon sétálgatva összefutnék Vass Tibivel, biztosan megkérdezném tőle, mi helyzet vele. Mire ő csak annyit válaszolna: Nem sok sem (mi)! (Tipp Cult Kft., Budapest, 2008) 64