Palócföld, 2010 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2010 / 2. szám - KUTATÓTERÜLET - Koós István: A viszonylagosság tapasztalata Jókainál
Kutatóterület Koós István A viszonylagosság tapasztalata Jókainál Jókai Mórnak, a magyar nemzet nagy mesélőjének munkássága a csodálat és a lelkesedés mellett a kezdetektől fogva egy olyasfajta idegenkedést és rosszallást is kiváltott maga körül, amelynek fő tételei aztán ilyen vagy olyan módon, de mindvégig megmaradtak alkotásainak értékelésében. Ami a csodálatot illeti, termékenysége és fantáziájának gazdagsága szinte felfoghatatlan. Jókairól szóló könyvében Szilasi László bemutatja, milyen erőfeszítéseket tettek a Jókai-kultusz fenntartásában érdekelt szakirodalmi művek, hogy megtalálják az alkotó nagyságát megfelelőképpen kifejező metaforákat, megteremtve ezáltal egy himnikus, kozmikus képekkel dolgozó, mármár vallásos nyelvezetet. Ez a lenyűgöző képzelőerő az alkotói munkának leginkább két területen mutatkozik meg: egyrészt a cselekmény áradó bőségében, a meglepő fordulatok sokaságának kiötlésében kamatozik, másrészt pedig a színhelyek, tájak kimeríthetetlenül gazdag tömegének megteremtésében manifesztálódik. „Tájleírásaival végigvezet a történelmi Mo. regényes vidékein a Fertőtől a Szent Anna-tóig, az Al-Dunától a Tátráig, de azonfelül bejárja mind az öt világrészt, a jövő századot vagy akár a pliocént (Fekete gyémántok). Az északi hómező dermesztő hidegéből (A kőszívű emberfiai) eljutunk a sivatag és a déli hegyek forróságába (Minden poklokon keresztül), a föld alatti barlangoktól (Szegény gazdagok, A három márványfej) a levegő meghódításáig (A jövő század regénye). Ám a csodálatos képzelőerő és a termékenység egyúttal gyengeség is, hiszen az írót rutinosságra, könnyedségre csábítja. A színes, tarka formák sokaságát végül éppen a sebes váltakozás irama olvasztja össze szürke masszává; az egyes elemek elvesztik egyediségük varázsát és a követhetetlen gyorsasággal pergő események mélység nélküli díszleteivé válnak. Különösképpen igaz ez a hetvenes évek közepétől, melyet korszakhatárnak tekintenek Jókai pályáján, és ahonnan (egykét kivételtől eltekintve, mint például A sárga rózsa), a Jókai-művek színvonalában megfigyelhető erőteljes hanyatlásáról beszélnek: „a história színes képeskönyvvé válik a kezében, amelyből elsősorban a kalandor jellegű alakokat és kuriózumokat válogatja ki."3 Péterfy Jenő megfogalmazásában „a rikító szín újabban annál jobban elömlik az író stílusán, leírásain. (...) Mintha a finom árnyalatok, az egyszerű részletek iránt egészen érzékét vesztette volna; képzelme csak a vörös színre hevül."4 Szerb Antal ezzel kapcsolatban Jókai fantáziájának „dekorativitásáról" beszél.5 A meghökkentés állandó vágya így a hasonló helyzetek és díszletek egyhangúságába vezet, illetve olyan fordulatok láncolatából összeálló szövegeket generál, amelyeknek meghökkentő erejét egyre kevésbé érzékeljük. Ezért írja Péterfy, hogy „Jókai tíz művét még érdekkel lehet olvasni, a tizenegyediknél már unatkozunk, a huszadiknál bosszankodunk, mintha álarcosok között mozognánk, kiknek titkát régen ismerjük". Ennél súlyosabb problémának tűnik Jókai jellemeinek kidolgozatlansága, egysíkúsága, amit Gyulai Pál és Péterfy Jenő fogalmaztak meg, akik a realizmus alkotásmódját 38