Palota-Ujpest, 1931 (11. évfolyam, 29-52. szám)

1931-07-25 / 29. szám

1931. JÚLIUS 25. állott a bizottság minden egyes tárgya­láson részletezni. Ezeknek a tagoknak lett volna kötelessége párttagjaikat a bizottság munkájáról informálni, ha másutt nem a képviselőtestület nyílt plénuma előtt. Ha ezt nem tették, ha a bizottság tárgyalásain részt nem vettek, a közönséggel és saját pártjukkal szem­ben követtek el mulasztást és elestek kritizáló joguktól. A kézművesipar küzdelme t­e rz • és jövője. Irta: Dr. Kovalóczy Rezső, az Orsz. Kézműves Testület főtitkára. Kézművesiparunk súlyos gazdasági válságában úgy az országos érdekkép­viseletek, mint a kamarák és az egyes ipartestületek megszámlálhatatlan kon­gresszuson, gyűlésen, felterjesztésben, évi jelentésben, szakcikkekben a kor­mány és az illetékes tényezők elé tár­ták panaszaikat, kifejezést adtak jogos követeléseiknek. Közismeretesek az ál­talános kívánságok, a társadalombiz­­tosítás, forgalmi és egyéb adók, kon­tárkérdés, a közüzemek versenye, a hitel, közszállítások stb. stb. terén. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogyha, eltekintve az ígéretektől, tör­téntek és történnek is egyes intézke­dések, bár sokszor csak félmegoldások a kisipar helyzetének megjavítása ér­dekében (forgalmi adómentesség bizo­nyos szűk keretekben, bérfázisrendelet, kisipari közszállítások, kisipari hitel­­ellátás stb.), ezek azonban a legtöbb esetben nem kielégítők és nem bizto­sítják a kézművesiparosságnak, ha nem is gondmentes, de legalább nyugodtabb, a jövőben bizakodóbb munkásságát, ha nem is a tisztes polgári hasznát, de a mindennapi kenyerét sem. Kisipari gazdasági politikánkban ál­talában nélkülöztük az egységes, cél­tudatos, határozott rendszert. Megal­kuvások, félrendszabályok injekcióival tengeti a kisiparos életét napról-napra, kereset és haszon nélkül vergődik két­ség és remény között s a külföldi és belföldi gyáripar és kereskedelem foj­togató versenyével szemben tőke és hitel nélkül küzd a napi kenyérért, családja fenntartásáért. Kell-e ennek így lenni? Nem és százszor nem. Bármily nyomasztó a gazdasági válság, bármennyire össze­zsugorodott a fogyasztóközönség vá­sárlóképessége, bármily szomorú képet ad a külföldi kézművesipar gazdasági helyzetének tanulmányozása, mégis a meggyőződés egész erejével kell az iparostársadalomnak acélos egységébe összeforradva a kormányzat és a tár­sadalom köztudatába bevinni a jelszót, hogy igenis megvan az útja a segítés­­nek. És ez a segítés negyedmillió be­csületesen dolgozó magyar iparosem­bernek, családtagjaiknak és alkalmazot­taiknak sürgős felsegítése halasztha­tatlan gazdasági közérdek és nemzeti kötelesség. Ehhez azonban szükséges az egész magyar iparostársadalom szolidáris, kortársi összefogása, egymás szeretete és megbecsülése, a közös érdekek váll­vetett, megfeszített, kitartó szolgálata. Sajnos, a múltban azt láttuk, hogy az a hatalmas energia, amelyet az iparos­­társadalom képvisel, sokszor felőrlődött az egyes testületek között vívott áldat­lan harcokban, személyi torzsalkodá­sokban, pártvillongásokban. Sokat mu­lasztott az iparosság, amikor a külső ellenségek helyett sokszor egymás kö­zött viaskodott, boldogulása kárára gyengítve erejét, amelyre teljes mér­tékben a kifelé, a kartelek, kontárok, közüzemek, a túlzott adó és szociális terhek, a felesleges import, a bürok­rácia ellen vívott harcaiban lett volna szüksége. Olykor pedig a közömbös­ség, megnemértés, nemtörődömség bé­nította meg a szakma érdekében kifej­tendő munkát. Csak példaképen emlí­tem, hogy egyik vidéki testület elnök­ségétől a napokban érkezett vissza „nem fogadta el“ postai jelzéssel az Országos Kézműves Testülethez az a körlevél, amelyben az illető vidéki tes­tületnek egy őt érdeklő fontos cipész­ipari közszállítás versenytárgyalási ki­írást küldöttünk meg. Az iparosságnak saját létérdekében minden eszközt meg kell ragadnia sú­lyos gazdasági helyzetének javítása ér­dekében. Nem elégedhet meg általános tiltakozó felterjesztésekkel, amelyek, sajnos, amúgy is igen sok esetben minden eredmény nélkül kerülnek irat­tárba. Oly iparosgyűlési határozatok­nak, amelyek a társadalombiztosító, vagy a forgalmi adó azonnali eltörlését követelik, igazán nincs értelmük, mert egyoldalú szempontból nem számolnak az állam mai pénzügyi helyzetével, vagy a mai szociális irányzattal. Ezzel szemben követendő példakép kívánok rámutatni arra a hatalmas munkára, amelyet a német iparosság szervezetei végeztek, amikor a német parlament kiküldött bizottsága részére a legkitűnőbb szakértő bevonásával és széleskörű adatgyűjtéssel pontos képet nyújtottak négy hatalmas kötetben a német kézműiparosság helyzetéről és felsegítésének lehetőségeiről. E nagyszabású és nagyértékű ankét­nek a cipésziparra vonatkozó legfon­tosabb megállapításait kívánom e he­lyen összefoglalni, utalással egyben a magyar viszonyokra. E pontos adatok alapján készült ta­nulmány igen szomorú képet nyújt a német iparról, amelynek tanulságait nekünk is le kell vonnunk. Saját érde­künkben szembe kell néznünk nem­.­­ csak a jelen nehézségeivel, hanem a jövőben várható bajokkal is. Nekünk kisipari statisztikánk nincsen, annál fontosabb, hogy a három éves hatal­mas német munka eredményeit magyar szempontból felhasználjuk. A német ankét megállapítja a cipész­kisipar szomorú visszafejlődését a gyáripar versenyével szemben. Amíg 1882-ben 247.779 kisipari cipészüzemet számoltak, 1907-ben már csak 199.496- ot, 1925-ben 166.158-at, 1926-ban már csak kerek 150.000 cipészműhelyt. Ezek közül egyedül, vagy csak tanonc­­cal 82 százalék, egy segéddel 14 szá­zalék, 2­3 segéddel 3 százalék dol­gozott, 160.000 üzemből 100.000 esik a vidékre, 40.000 a nagyvárosokra, 20.000 a középvárosokra. 166.000 üzemben a dolgozó mes­terek, üzemvezetők (155.990), család­tagok (13.695), segédek és munkások (199.259), alkalmazottak (16.404), ösz­­szes száma 385.348. Az önálló cipész­iparosok 8 százaléka gazdálkodó és csak mellékfoglalkozásként űzi a ci­pészipart. Megállapítja a német ankét, hogy a gyáripar, a mechanikai cipőipar elő­­törése folytán a német kisiparosok az új cipőt vásárló közönség 90 száza­lékát elveszítették. A racionális gyári termelés, amely tőkével, hitellel ren­delkezik, olcsón szerzi be az anyagot és gyártmányainak minőségét is egyre javítja, egyre inkább a javító mun­kákra és a speciális, ortopéd, lovagló, hegyi, munkáscipők készítésére szorítja vissza a kisipart. A divatos, tetszetős félcipő legyőzte a tartós, jó minőségű magas cipőket, főleg a női cipőknél nem a tartósság, hanem a divatos, változó forma irányadó. A női fél­cipőkben pl. a német cipészipar tel­jesen kilátástalannak látja a versenyt a gyári, főleg a cseh import versenyé­vel szemben. De igen nagy mértékben lecsökken­tek a javítási munkák is a háború előtti forgalomhoz képest. A silány minőségű olcsó gyári cipók sokszor nem is ja­víthatók, de semmiesetre sem annyi­szor, mint a jó minőségű kézimunka. A statisztika szerint 50 millió német évente 2—3-szor végeztet nagyobb ja­vítást, ami 100—150 millió javítást jelent, 160.000 kisipari üzemre elosztva, egy munkanapra átlag összesen 2—3 javítást. Ez arányban Budapest közel egy millió lakosából legfeljebb 700.000 embert vehetünk, aki cipőt javíttat. Évi 2—3 javítást véve egy fővárosi cipészre munkanaponként durva átlag­ban 2 javítás esne, ha e munka nagy részét nem vinnék el a mechanikai javítóműhelyek és a közüzemek. Magyarország 10 milliónyi lakosából ha 7 millió cipő- és csizmajavíttató la­kost számítunk évi kétszeri javítással, közel 30.000 cipőiparosnál egy munka­napra átlagban sem jut a javítás, nem számítva a közüzemeket, a házi javí­tásokat. A közüzemek átka Németországban még veszélyesebb. 158 jelentékeny fegyházi, katonai, rendőrségi, vasúti stb. közüzem veszi el a munkát a né­met cipészkisiparosok elől. Az ankét megállapítása szerint a legnagyobb baj a szakma rendkívüli túlterheltsége. Bár közel 100.000-nél kevesebb cipészüzem van most Német­országban, mint volt a nyolcvanas évek idején, a szakértők megállapítása szerint a mai 160.000 üzem helyett 90.000 jól ellátná a mai szükségletet s ilykép 70.000 üzem, a meglévőknek csaknem fele, teljesen felesleges. Ha most számba vesszük, hogy a nagyobb kultúrájú 60 milliós Német­országban ezer emberre két és fél kéz­műves cipészipari üzem jut, addig ná­lunk a falusi népesség mellett 1000 lakosra 3 cipésziparos jut, magyar szempontból igen szomorú helyzetkép tárul elénk. Budapesten is ezer em­berre, beszámítva a csecsemőket is, 3 cipésziparos jut. Ebből az ezer fő­városi emberből azonban cipésziparos­nál mérték után, a német számítások alapján legfeljebb 80 készíttet mérték után cipőt s igy egy cipésziparosra 30 vevő sem jut. A mai helyzetünk való­ban kétségbeeső. Az eredmény az egy­mást gyilkoló verseny, a haszon és kereset nélküli munka. A német statisztika szerint teljes foglalkoztatás mellett sem éri el az egyedül dolgozó mester jövedelme az ipari szakmunkásét. (1926/27-ben, jobb gazdasági időkben a német cipészipa­rosok 5-45 százaléka volt fizetéskép­telen, vagy eredmény nélkül zálogol­­ható.) A német cipésziparosok 85 száza­léka konyhájában, vagy egy kis mű­helyben dolgozik, átlag 100 márka jö­vedelemmel. Testületi tagdíjfizetés alól a cipésziparosok 12 százaléka volt fel­mentve. Az egyedül dolgozó mester jöve­­delme évi 2100, napi 7—8 órai munka­időt számítva, 90 Pfennig órabérnél átlag évi 2160 márka forgalom mellett 1440 márka, 0,50 Pfennig órabért szá­mítva pedig évi 1200 márka forgalom mellett 800 márka, azaz nem is 70 márka, ami messze alatta marad az ipari munkások keresetének. Egy job­ban kereső mesternél 4000 márka for­galom számítható, ebből 40 százalék az anyag, 20 százalék a költség és 40 százalék, azaz évi 1600 (havi 133) márka a mester keresete. A kalkulál 2 Ha egy pohár egészséges és jó vizet akar inni, kérjen budapesti vízből készült szódavizet, mely üdít és hűsít. — Készíti az Újpesti Szállodások, Vendéglősök és Korcsmárosok Szikvízgyára r. t. budapesti fióktelepe, VI., Váci­ út 193. sz. Beszélhet bárki! & írhatnak akármit! Megyeri csárda halászléjének nem kell dicséret! Dvorszky Gézáné söre, bora, A csárdásáé halpaprikása Bujka Józsi muzsikája, A kirándulók orvossága. Iznizr——­. ............. TELEFON: AUTOMATA 947 25. ' ~ ‘______ PALOTA-ÚJPEST ciókat a cipészipari testületek dolgoz­zák ki. A bőrt átlag 3—4 havi hitelre kapják, ezzel szemben a vevőknek 6—7 havi hitelt kénytelenek adni. Amíg egy jó gyári cipő 30—32 márka, addig egy mérték után készült jó minőségű kézi­munka cipő ára 95—120 márka. Vi­szont a kisiparosok a fojtogató verseny következtében úgyszólván haszon nél­kül, legfeljebb 15 százalék hozzászá­­mításával adják a cipőt 40—50 már­káért. Az átlagos kalkuláció a követ­kező : anyag 20 márka, bér 10 márka, költség 7‘50 márka, összköltség tehát 37 50 márka, ehhez 15 százalék kere­set 5’75 márka. A cipő ára ilykép 43-25 márkát tesz ki. A kisipar előnye a jó minőség, a gyáré az olcsóság. Minél jobb cipőket állít elő a gyár, annál nagyobb tért hódít el a kisipari termeléstől. Viszont minél olcsóbban készít lehetőleg diva­tos, jó cipőt a kézműiparos, annál ered­ményesebben küzd meg a gyár verse­nyével. Ebből kiindulva a német ankét tanul­sága, hogy a kisiparosnak a mérték után készített jó cipők mellett át kell térnie a jó minőségű, de olcsóbb kon­fekció cipőtermelésre, racionálisabban kell dolgoznia, szövetkezetekben kell tömörülni és specializálnia kell magát ortopéd, gyermek, sport, hegyi és házi cipők készítésére is. A racionális ter­melést a műhely okszerű berendezése, gépek bevezetése, az iparoktatás, a szakirodalom, szaksajtó fejlesztése, mestertanfolyamok, kellő kereskedelmi ismeretek, az eladás művészete, a rek­lám, propaganda szolgálják. Maga a megfeszített munka még nem elég­séges. A szövetkezeti mozgalom Németor­szágban 80 éves. 20.000 cipésziparos, kb. egy nyolcada az iparosoknak kb. 200 bevásárló szövetkezetben szervez­kedett, amelyek a nagykereskedő sze­repét látva el olcsó anyaggal és hitellel látják el az iparosokat. A termelési és értékesítő szövetkezetek eddig csak csekély eredményt tudnak felmutatni. E szövetkezetek eleinte csak mint gyárak bizományosai dolgoztak, ma­­ már 600.000 márka saját tőkéjük van. A" düsseldorfi központ közel 5 millió márka forgalmat mutat ki. A lipcsei szövetkezet pl. 400.000 márka értékű állandó raktárt tart fenn. Exisztenciális ügye a cipésziparos­ságnak a tanonckérdés helyes megol­dása. Az olcsó bérű tanoncokkal dol­gozó mesterek proletár nemzedéket ne­velnek. A német vidéken 100 segédre 133 tanonc jut. Az ifjú segédek nem jutván álláshoz, idő előtt önállósítják magukat, sokszor kellő képzettség nél­kül, növelve saját maguk és szakmájuk nyomorát. A 24 éven aluli mesterek a vidéken az összes német iparosok kö­zel 6°/6-át teszik ki. A régi céhek egyik legnagyobb jelentősége volt, hogy sok­szor kegyetlenül megnehezítették az önállósítást, így biztosítva a mesterek keresetét, polgári jólétét. A két túlzás közt kell a helyes utat megtalálni. Itt jutnak fontos szerepre a mester tanfo­lyamok. Amit az ankét a cipésziparra nézve megállapít, általánosságban és nagyjá­ban áll számos egyéb kisipari szakmára is. Összefoglalva az elmondottakat, a német ankét eredmények s a magyar viszonyok egybevetése után mégis bíz­nunk kell a jobb jövőben, a becsüle­tes magyar munka szent erejében. Van­nak jogos kívánságaink, amelyeknek sürgős teljesítését igen­is felülről kell követelnünk, ezek a szociális és adó­terhek mérséklése, a közüzemek leépí­tése, a közszállításokban a kisipari kvóta és a tisztes polgári hasznot biztosító árak méltányos megállapítása, a kontár­kérdés kielégítőbb szabályzása, erőtel­jes vámvédelem, amely pl. a Bata-féle és hasonló felesleges külföldi importot lehetetlenné teszi, olcsó, méltányos hi­telt, a hitelszolgáltatás egészséges de­centralizációja, a tanonctartás korláto­zása, az export erőteljes fejlesztése új iparfejlesztési törvény alapján a racio­nális termelés érdekében gépsegélyek adományozása, az iparoktatás fejlesztése, tanulmányi segélyek, ösztöndíjak stb. A másik oldalon viszont az iparos­társadalomnak minden erejét egybevetve rá kell térnie a racionálisabb termelésre, a kontárokat üldözni kell az autonómia

Next