Palota-Ujpest, 1931 (11. évfolyam, 29-52. szám)
1931-07-25 / 29. szám
1931. JÚLIUS 25. állott a bizottság minden egyes tárgyaláson részletezni. Ezeknek a tagoknak lett volna kötelessége párttagjaikat a bizottság munkájáról informálni, ha másutt nem a képviselőtestület nyílt plénuma előtt. Ha ezt nem tették, ha a bizottság tárgyalásain részt nem vettek, a közönséggel és saját pártjukkal szemben követtek el mulasztást és elestek kritizáló joguktól. A kézművesipar küzdelme te rz • és jövője. Irta: Dr. Kovalóczy Rezső, az Orsz. Kézműves Testület főtitkára. Kézművesiparunk súlyos gazdasági válságában úgy az országos érdekképviseletek, mint a kamarák és az egyes ipartestületek megszámlálhatatlan kongresszuson, gyűlésen, felterjesztésben, évi jelentésben, szakcikkekben a kormány és az illetékes tényezők elé tárták panaszaikat, kifejezést adtak jogos követeléseiknek. Közismeretesek az általános kívánságok, a társadalombiztosítás, forgalmi és egyéb adók, kontárkérdés, a közüzemek versenye, a hitel, közszállítások stb. stb. terén. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogyha, eltekintve az ígéretektől, történtek és történnek is egyes intézkedések, bár sokszor csak félmegoldások a kisipar helyzetének megjavítása érdekében (forgalmi adómentesség bizonyos szűk keretekben, bérfázisrendelet, kisipari közszállítások, kisipari hitelellátás stb.), ezek azonban a legtöbb esetben nem kielégítők és nem biztosítják a kézművesiparosságnak, ha nem is gondmentes, de legalább nyugodtabb, a jövőben bizakodóbb munkásságát, ha nem is a tisztes polgári hasznát, de a mindennapi kenyerét sem. Kisipari gazdasági politikánkban általában nélkülöztük az egységes, céltudatos, határozott rendszert. Megalkuvások, félrendszabályok injekcióival tengeti a kisiparos életét napról-napra, kereset és haszon nélkül vergődik kétség és remény között s a külföldi és belföldi gyáripar és kereskedelem fojtogató versenyével szemben tőke és hitel nélkül küzd a napi kenyérért, családja fenntartásáért. Kell-e ennek így lenni? Nem és százszor nem. Bármily nyomasztó a gazdasági válság, bármennyire összezsugorodott a fogyasztóközönség vásárlóképessége, bármily szomorú képet ad a külföldi kézművesipar gazdasági helyzetének tanulmányozása, mégis a meggyőződés egész erejével kell az iparostársadalomnak acélos egységébe összeforradva a kormányzat és a társadalom köztudatába bevinni a jelszót, hogy igenis megvan az útja a segítésnek. És ez a segítés negyedmillió becsületesen dolgozó magyar iparosembernek, családtagjaiknak és alkalmazottaiknak sürgős felsegítése halaszthatatlan gazdasági közérdek és nemzeti kötelesség. Ehhez azonban szükséges az egész magyar iparostársadalom szolidáris, kortársi összefogása, egymás szeretete és megbecsülése, a közös érdekek vállvetett, megfeszített, kitartó szolgálata. Sajnos, a múltban azt láttuk, hogy az a hatalmas energia, amelyet az iparostársadalom képvisel, sokszor felőrlődött az egyes testületek között vívott áldatlan harcokban, személyi torzsalkodásokban, pártvillongásokban. Sokat mulasztott az iparosság, amikor a külső ellenségek helyett sokszor egymás között viaskodott, boldogulása kárára gyengítve erejét, amelyre teljes mértékben a kifelé, a kartelek, kontárok, közüzemek, a túlzott adó és szociális terhek, a felesleges import, a bürokrácia ellen vívott harcaiban lett volna szüksége. Olykor pedig a közömbösség, megnemértés, nemtörődömség bénította meg a szakma érdekében kifejtendő munkát. Csak példaképen említem, hogy egyik vidéki testület elnökségétől a napokban érkezett vissza „nem fogadta el“ postai jelzéssel az Országos Kézműves Testülethez az a körlevél, amelyben az illető vidéki testületnek egy őt érdeklő fontos cipészipari közszállítás versenytárgyalási kiírást küldöttünk meg. Az iparosságnak saját létérdekében minden eszközt meg kell ragadnia súlyos gazdasági helyzetének javítása érdekében. Nem elégedhet meg általános tiltakozó felterjesztésekkel, amelyek, sajnos, amúgy is igen sok esetben minden eredmény nélkül kerülnek irattárba. Oly iparosgyűlési határozatoknak, amelyek a társadalombiztosító, vagy a forgalmi adó azonnali eltörlését követelik, igazán nincs értelmük, mert egyoldalú szempontból nem számolnak az állam mai pénzügyi helyzetével, vagy a mai szociális irányzattal. Ezzel szemben követendő példakép kívánok rámutatni arra a hatalmas munkára, amelyet a német iparosság szervezetei végeztek, amikor a német parlament kiküldött bizottsága részére a legkitűnőbb szakértő bevonásával és széleskörű adatgyűjtéssel pontos képet nyújtottak négy hatalmas kötetben a német kézműiparosság helyzetéről és felsegítésének lehetőségeiről. E nagyszabású és nagyértékű ankétnek a cipésziparra vonatkozó legfontosabb megállapításait kívánom e helyen összefoglalni, utalással egyben a magyar viszonyokra. E pontos adatok alapján készült tanulmány igen szomorú képet nyújt a német iparról, amelynek tanulságait nekünk is le kell vonnunk. Saját érdekünkben szembe kell néznünk nem. csak a jelen nehézségeivel, hanem a jövőben várható bajokkal is. Nekünk kisipari statisztikánk nincsen, annál fontosabb, hogy a három éves hatalmas német munka eredményeit magyar szempontból felhasználjuk. A német ankét megállapítja a cipészkisipar szomorú visszafejlődését a gyáripar versenyével szemben. Amíg 1882-ben 247.779 kisipari cipészüzemet számoltak, 1907-ben már csak 199.496- ot, 1925-ben 166.158-at, 1926-ban már csak kerek 150.000 cipészműhelyt. Ezek közül egyedül, vagy csak tanonccal 82 százalék, egy segéddel 14 százalék, 23 segéddel 3 százalék dolgozott, 160.000 üzemből 100.000 esik a vidékre, 40.000 a nagyvárosokra, 20.000 a középvárosokra. 166.000 üzemben a dolgozó mesterek, üzemvezetők (155.990), családtagok (13.695), segédek és munkások (199.259), alkalmazottak (16.404), öszszes száma 385.348. Az önálló cipésziparosok 8 százaléka gazdálkodó és csak mellékfoglalkozásként űzi a cipészipart. Megállapítja a német ankét, hogy a gyáripar, a mechanikai cipőipar előtörése folytán a német kisiparosok az új cipőt vásárló közönség 90 százalékát elveszítették. A racionális gyári termelés, amely tőkével, hitellel rendelkezik, olcsón szerzi be az anyagot és gyártmányainak minőségét is egyre javítja, egyre inkább a javító munkákra és a speciális, ortopéd, lovagló, hegyi, munkáscipők készítésére szorítja vissza a kisipart. A divatos, tetszetős félcipő legyőzte a tartós, jó minőségű magas cipőket, főleg a női cipőknél nem a tartósság, hanem a divatos, változó forma irányadó. A női félcipőkben pl. a német cipészipar teljesen kilátástalannak látja a versenyt a gyári, főleg a cseh import versenyével szemben. De igen nagy mértékben lecsökkentek a javítási munkák is a háború előtti forgalomhoz képest. A silány minőségű olcsó gyári cipók sokszor nem is javíthatók, de semmiesetre sem annyiszor, mint a jó minőségű kézimunka. A statisztika szerint 50 millió német évente 2—3-szor végeztet nagyobb javítást, ami 100—150 millió javítást jelent, 160.000 kisipari üzemre elosztva, egy munkanapra átlag összesen 2—3 javítást. Ez arányban Budapest közel egy millió lakosából legfeljebb 700.000 embert vehetünk, aki cipőt javíttat. Évi 2—3 javítást véve egy fővárosi cipészre munkanaponként durva átlagban 2 javítás esne, ha e munka nagy részét nem vinnék el a mechanikai javítóműhelyek és a közüzemek. Magyarország 10 milliónyi lakosából ha 7 millió cipő- és csizmajavíttató lakost számítunk évi kétszeri javítással, közel 30.000 cipőiparosnál egy munkanapra átlagban sem jut a javítás, nem számítva a közüzemeket, a házi javításokat. A közüzemek átka Németországban még veszélyesebb. 158 jelentékeny fegyházi, katonai, rendőrségi, vasúti stb. közüzem veszi el a munkát a német cipészkisiparosok elől. Az ankét megállapítása szerint a legnagyobb baj a szakma rendkívüli túlterheltsége. Bár közel 100.000-nél kevesebb cipészüzem van most Németországban, mint volt a nyolcvanas évek idején, a szakértők megállapítása szerint a mai 160.000 üzem helyett 90.000 jól ellátná a mai szükségletet s ilykép 70.000 üzem, a meglévőknek csaknem fele, teljesen felesleges. Ha most számba vesszük, hogy a nagyobb kultúrájú 60 milliós Németországban ezer emberre két és fél kézműves cipészipari üzem jut, addig nálunk a falusi népesség mellett 1000 lakosra 3 cipésziparos jut, magyar szempontból igen szomorú helyzetkép tárul elénk. Budapesten is ezer emberre, beszámítva a csecsemőket is, 3 cipésziparos jut. Ebből az ezer fővárosi emberből azonban cipésziparosnál mérték után, a német számítások alapján legfeljebb 80 készíttet mérték után cipőt s igy egy cipésziparosra 30 vevő sem jut. A mai helyzetünk valóban kétségbeeső. Az eredmény az egymást gyilkoló verseny, a haszon és kereset nélküli munka. A német statisztika szerint teljes foglalkoztatás mellett sem éri el az egyedül dolgozó mester jövedelme az ipari szakmunkásét. (1926/27-ben, jobb gazdasági időkben a német cipésziparosok 5-45 százaléka volt fizetésképtelen, vagy eredmény nélkül zálogolható.) A német cipésziparosok 85 százaléka konyhájában, vagy egy kis műhelyben dolgozik, átlag 100 márka jövedelemmel. Testületi tagdíjfizetés alól a cipésziparosok 12 százaléka volt felmentve. Az egyedül dolgozó mester jövedelme évi 2100, napi 7—8 órai munkaidőt számítva, 90 Pfennig órabérnél átlag évi 2160 márka forgalom mellett 1440 márka, 0,50 Pfennig órabért számítva pedig évi 1200 márka forgalom mellett 800 márka, azaz nem is 70 márka, ami messze alatta marad az ipari munkások keresetének. Egy jobban kereső mesternél 4000 márka forgalom számítható, ebből 40 százalék az anyag, 20 százalék a költség és 40 százalék, azaz évi 1600 (havi 133) márka a mester keresete. A kalkulál 2 Ha egy pohár egészséges és jó vizet akar inni, kérjen budapesti vízből készült szódavizet, mely üdít és hűsít. — Készíti az Újpesti Szállodások, Vendéglősök és Korcsmárosok Szikvízgyára r. t. budapesti fióktelepe, VI., Váci út 193. sz. Beszélhet bárki! & írhatnak akármit! Megyeri csárda halászléjének nem kell dicséret! Dvorszky Gézáné söre, bora, A csárdásáé halpaprikása Bujka Józsi muzsikája, A kirándulók orvossága. Iznizr——. ............. TELEFON: AUTOMATA 947 25. ' ~ ‘______ PALOTA-ÚJPEST ciókat a cipészipari testületek dolgozzák ki. A bőrt átlag 3—4 havi hitelre kapják, ezzel szemben a vevőknek 6—7 havi hitelt kénytelenek adni. Amíg egy jó gyári cipő 30—32 márka, addig egy mérték után készült jó minőségű kézimunka cipő ára 95—120 márka. Viszont a kisiparosok a fojtogató verseny következtében úgyszólván haszon nélkül, legfeljebb 15 százalék hozzászámításával adják a cipőt 40—50 márkáért. Az átlagos kalkuláció a következő : anyag 20 márka, bér 10 márka, költség 7‘50 márka, összköltség tehát 37 50 márka, ehhez 15 százalék kereset 5’75 márka. A cipő ára ilykép 43-25 márkát tesz ki. A kisipar előnye a jó minőség, a gyáré az olcsóság. Minél jobb cipőket állít elő a gyár, annál nagyobb tért hódít el a kisipari termeléstől. Viszont minél olcsóbban készít lehetőleg divatos, jó cipőt a kézműiparos, annál eredményesebben küzd meg a gyár versenyével. Ebből kiindulva a német ankét tanulsága, hogy a kisiparosnak a mérték után készített jó cipők mellett át kell térnie a jó minőségű, de olcsóbb konfekció cipőtermelésre, racionálisabban kell dolgoznia, szövetkezetekben kell tömörülni és specializálnia kell magát ortopéd, gyermek, sport, hegyi és házi cipők készítésére is. A racionális termelést a műhely okszerű berendezése, gépek bevezetése, az iparoktatás, a szakirodalom, szaksajtó fejlesztése, mestertanfolyamok, kellő kereskedelmi ismeretek, az eladás művészete, a reklám, propaganda szolgálják. Maga a megfeszített munka még nem elégséges. A szövetkezeti mozgalom Németországban 80 éves. 20.000 cipésziparos, kb. egy nyolcada az iparosoknak kb. 200 bevásárló szövetkezetben szervezkedett, amelyek a nagykereskedő szerepét látva el olcsó anyaggal és hitellel látják el az iparosokat. A termelési és értékesítő szövetkezetek eddig csak csekély eredményt tudnak felmutatni. E szövetkezetek eleinte csak mint gyárak bizományosai dolgoztak, ma már 600.000 márka saját tőkéjük van. A" düsseldorfi központ közel 5 millió márka forgalmat mutat ki. A lipcsei szövetkezet pl. 400.000 márka értékű állandó raktárt tart fenn. Exisztenciális ügye a cipésziparosságnak a tanonckérdés helyes megoldása. Az olcsó bérű tanoncokkal dolgozó mesterek proletár nemzedéket nevelnek. A német vidéken 100 segédre 133 tanonc jut. Az ifjú segédek nem jutván álláshoz, idő előtt önállósítják magukat, sokszor kellő képzettség nélkül, növelve saját maguk és szakmájuk nyomorát. A 24 éven aluli mesterek a vidéken az összes német iparosok közel 6°/6-át teszik ki. A régi céhek egyik legnagyobb jelentősége volt, hogy sokszor kegyetlenül megnehezítették az önállósítást, így biztosítva a mesterek keresetét, polgári jólétét. A két túlzás közt kell a helyes utat megtalálni. Itt jutnak fontos szerepre a mester tanfolyamok. Amit az ankét a cipésziparra nézve megállapít, általánosságban és nagyjában áll számos egyéb kisipari szakmára is. Összefoglalva az elmondottakat, a német ankét eredmények s a magyar viszonyok egybevetése után mégis bíznunk kell a jobb jövőben, a becsületes magyar munka szent erejében. Vannak jogos kívánságaink, amelyeknek sürgős teljesítését igenis felülről kell követelnünk, ezek a szociális és adóterhek mérséklése, a közüzemek leépítése, a közszállításokban a kisipari kvóta és a tisztes polgári hasznot biztosító árak méltányos megállapítása, a kontárkérdés kielégítőbb szabályzása, erőteljes vámvédelem, amely pl. a Bata-féle és hasonló felesleges külföldi importot lehetetlenné teszi, olcsó, méltányos hitelt, a hitelszolgáltatás egészséges decentralizációja, a tanonctartás korlátozása, az export erőteljes fejlesztése új iparfejlesztési törvény alapján a racionális termelés érdekében gépsegélyek adományozása, az iparoktatás fejlesztése, tanulmányi segélyek, ösztöndíjak stb. A másik oldalon viszont az iparostársadalomnak minden erejét egybevetve rá kell térnie a racionálisabb termelésre, a kontárokat üldözni kell az autonómia