Állami reálgimnázium, Pancsova, 1917
JAVORIK JÁNOS. 1889 szept. 16-án egy szerény fiatalember kopogott be a pancsovai főgimnáziumi igazgató irodájába. Első pillanatra fel lehetett benne ismerni a tanárembert. Hangoskodás és különösebb udvarlás nélkül mutatkozott be, nem szolgai, de kirakatot se csinál magának, csendes és termékeny természetű, olyan mint a májusi eső, amely után nem az üvegházak protegáltjai nyúlnak a magasba, hanem a föld kalászos termése serked alázatos törpeségben, de telve az ember kenyerével és reménységével. A tanári rendből való volt az újonnan érkező , friss megbízatással a kezében az új helyettes-tanár , Javorik János. Az igazgató hogy hogynem ridegen fogadta. Más talán fel se vette volna, talán hamar elfelejtette volna, az ő lelkében azonban maradó nyomokat hagyott és élete végéig panaszolt miatta. Ez az érzékeny természetű, finom lelkű ember lett aztán az intézet rendes tanára, majd igazgatója. Most is előttünk van, amint barátságosan jön-megy ; mindenütt ott van és sehol se mint a jégverés csattogással, pusztítással. Sugárzó meleg árad ki cselekedeteiből s ha kétszer meggondolja is, amit tesz, a kivitelben már a szíve diktandójára hallgat. Nincs senki, aki rosszat mondhatna róla : senki, akinek lelkében keserűség maradt volna hátra miatta, senki sincs kinek szeméből könyve gördült volna szomorú elhunytán. Tudományos felkészültsége, pedagógiai kiválósága tiszteletet követeltek számára s mivel nem volt üres kép, nem kellett személyét és hivatalának méltóságát az erőszak, a boszu, az igazságtalanság száraz fáival áthidalni . Szégyen nélkül, köztiszteletben, közszeretetben élt és halt. Nem félt senkitől, mert igaz ember volt, nem félt senki tőle, mert jó, mert becsületes ember volt. Fenn, a zordon Turóczban született 1858 április 11.-én tisztes polgári korban és módban levő szülőktől. A szklabinyai kis ház, amelynek ajtaját nagy időre beteszi a hosszú tél, egy jókedvű és kedves fiút nevel, aki