Pannonhalmi Szemle, 2020 (28. évfolyam, 1-4. szám)

2020 / 1. szám

FIGYELŐ 105 egyszer ez az olvasmányos stílu­sú szöveg egy dokumentumfilm alapját is képezheti majd. Az anti­­hősök évszázadában, temérdek szürke, provinciális sors közepet­te Nagy Töhötöm színes egyénisé­ge, kalandjai lehetőséget kínálnak a szélesebb történeti horizont be­mutatására. A különböző külde­téseket felvállaló főhős döntései, felkavaró szerepei az olvasót is világnézete, világértelmezése és előítéletei átgondolására késztet­hetik. (ÁBTL - Kronosz, Budapest - Pécs, 2019) Tabajdi Gábor Jegyzetek 1 https://jezsuita.blog.hu/2019/ 12/03/nagy_tohotom_jezsuita_ szabadkomuves_kommunista_ egy_rendtars_visszaemlekezesei (Utolsó letöltés: 2020. 02. 14.) 2 ÁBTL 3.2.3. Mt-975 („Kő­műves Sándor") 3 Kovrig Béla: A nemzeti kommunizmus és Ma­gyarország, Gondolat Kiadó - Ba­­rankovics István Alapítvány, Bu­dapest, 2016. 4 Papp István: Egy népi kommunista politikus pályaké­pe, ÁBTL - Kronosz, Budapest - Pécs, 2017. 5 ÁBTL 3.2.1. Bt-1584 („Kőműves Sándor") Szürkület, hajnal Jász Attila: Belső angyal Akárcsak saját versbéli angyala, Jász Attila is újra­ meg újravetíti korábban felszínre hozott képze­teit, amelyek - egymásra réteg­ződve, a másikat elfedve - mind­inkább abba a (meta)nyelvbe szö­vődnek bele, amelyet a szerző Borbély Szilárddal kapcsolatban írt körül egyik tíz évvel ezelőtti, Az alkalom állandósága című esszé­jében. „Ahogy egy angyal láthatja a világot. Nem fekete-fehér és szí­nes változatban, ahogy Wenders érzékelteti az angyalok - éteri és bukott - látásmódját, hanem na­gyon erősen a nyelvbe ágyazot­tan. Vagy még inkább az angyal(i) ság eredeti funkciójában, közvetí­tőként, küldöttként, médiumként használva a nyelvet. Az angyalok a nyelvről mesélnek, a világ meg- és újrafogalmazhatóságának ne­hézségeiről. Hihetetlenül köny­­nyed és szép mondatokban." Bor­bély megszólalásmódjának holtra váló angyala, valamint Jász Attila ikaroszi indíttatású vagy árnyé­kot növesztő küldöttje ki tudja, milyen holtponton találkoznak, mégis ugyanazon középpont felé gravitálnak; oda, ahol az emberi egoban mélykék sötétség lakik, vagy­is ahol folyamatosan merülnek (f­el a már említett, újra mon­tázsolt, nyelven átszűrt/áttűnő/át­­látszó, kivetített - jobb híján költő­inek nevezett­­ képek. Valóban könnyednek és szép­nek mondhatjuk ezt a nyelvezetet, különösen a szóban forgó kötetet tekintve, amely simulékonyságá­ban is olyan váratlan és látszólag jelentéktelen (szöveg)helyeken sebez meg, hogy azt hihetnénk, eredendően tétnélküli, legalábbis ellebegő lírai felhozatalról van szó. Talán távoli párhuzam, de Dávid Katalin művészettörténész egyik interjújában Kondor Bélát idézve felemlíti Pilinszky Jánost, illetve saját magát, mint a festő állandó, tulajdonképpen rögtönzött mo­delljeit: „...voltam én Csokonai Vitéz Mihály, Krisztus vagy an­gyal... csak ott kellett vele ülni." Valahogy ezekben a versekben is ilyen természetességgel ücsö­rögnek láthatatlanul vagy éppen kontúrokkal ellátva, kitakarva, avagy konkrétan megnevezve a szerző mindenkori, illetve éppen aktuális modelljei. Vajon hogyan kontextualizálhatjuk őket egy elemző írás keretein belül? Idéze­

Next