Pannonhalmi Szemle, 2020 (28. évfolyam, 1-4. szám)
2020 / 1. szám
FIGYELŐ 105 egyszer ez az olvasmányos stílusú szöveg egy dokumentumfilm alapját is képezheti majd. Az antihősök évszázadában, temérdek szürke, provinciális sors közepette Nagy Töhötöm színes egyénisége, kalandjai lehetőséget kínálnak a szélesebb történeti horizont bemutatására. A különböző küldetéseket felvállaló főhős döntései, felkavaró szerepei az olvasót is világnézete, világértelmezése és előítéletei átgondolására késztethetik. (ÁBTL - Kronosz, Budapest - Pécs, 2019) Tabajdi Gábor Jegyzetek 1 https://jezsuita.blog.hu/2019/ 12/03/nagy_tohotom_jezsuita_ szabadkomuves_kommunista_ egy_rendtars_visszaemlekezesei (Utolsó letöltés: 2020. 02. 14.) 2 ÁBTL 3.2.3. Mt-975 („Kőműves Sándor") 3 Kovrig Béla: A nemzeti kommunizmus és Magyarország, Gondolat Kiadó - Barankovics István Alapítvány, Budapest, 2016. 4 Papp István: Egy népi kommunista politikus pályaképe, ÁBTL - Kronosz, Budapest - Pécs, 2017. 5 ÁBTL 3.2.1. Bt-1584 („Kőműves Sándor") Szürkület, hajnal Jász Attila: Belső angyal Akárcsak saját versbéli angyala, Jász Attila is újra meg újravetíti korábban felszínre hozott képzeteit, amelyek - egymásra rétegződve, a másikat elfedve - mindinkább abba a (meta)nyelvbe szövődnek bele, amelyet a szerző Borbély Szilárddal kapcsolatban írt körül egyik tíz évvel ezelőtti, Az alkalom állandósága című esszéjében. „Ahogy egy angyal láthatja a világot. Nem fekete-fehér és színes változatban, ahogy Wenders érzékelteti az angyalok - éteri és bukott - látásmódját, hanem nagyon erősen a nyelvbe ágyazottan. Vagy még inkább az angyal(i) ság eredeti funkciójában, közvetítőként, küldöttként, médiumként használva a nyelvet. Az angyalok a nyelvről mesélnek, a világ meg- és újrafogalmazhatóságának nehézségeiről. Hihetetlenül könynyed és szép mondatokban." Borbély megszólalásmódjának holtra váló angyala, valamint Jász Attila ikaroszi indíttatású vagy árnyékot növesztő küldöttje ki tudja, milyen holtponton találkoznak, mégis ugyanazon középpont felé gravitálnak; oda, ahol az emberi egoban mélykék sötétség lakik, vagyis ahol folyamatosan merülnek (fel a már említett, újra montázsolt, nyelven átszűrt/áttűnő/átlátszó, kivetített - jobb híján költőinek nevezett képek. Valóban könnyednek és szépnek mondhatjuk ezt a nyelvezetet, különösen a szóban forgó kötetet tekintve, amely simulékonyságában is olyan váratlan és látszólag jelentéktelen (szöveg)helyeken sebez meg, hogy azt hihetnénk, eredendően tétnélküli, legalábbis ellebegő lírai felhozatalról van szó. Talán távoli párhuzam, de Dávid Katalin művészettörténész egyik interjújában Kondor Bélát idézve felemlíti Pilinszky Jánost, illetve saját magát, mint a festő állandó, tulajdonképpen rögtönzött modelljeit: „...voltam én Csokonai Vitéz Mihály, Krisztus vagy angyal... csak ott kellett vele ülni." Valahogy ezekben a versekben is ilyen természetességgel ücsörögnek láthatatlanul vagy éppen kontúrokkal ellátva, kitakarva, avagy konkrétan megnevezve a szerző mindenkori, illetve éppen aktuális modelljei. Vajon hogyan kontextualizálhatjuk őket egy elemző írás keretein belül? Idéze