Pannonia, 1899. április-június (28. évfolyam, 75-147. szám)
1899-04-01 / 75. szám
2. oldal. PANNÓNIA 1899. április 1. ébredt. Ki tudja ébredünk-e mi elég jókor ? Mi? Igen, mi. Társadalmunk sebes léptekkel halad azon az uton, mely nemzetünk elnéptelenedéséhez fog vezetni. Ha így haladunk, akkor csakhamar, talán már egy emberöltő múlva elérünk oda, hogy már késő lesz az ébredés. Mi, akik úgyis „oly kevesen vagyunk.“ Mert mi nemcsak hogy nem ismerjük a gyermek értékét, nem szeretjük, nem érdeklődünk iránta, nem törődünk vele, hanem félünk tőle. Hajdanában Isten áldásának tekintették a gyermekeket. Ma? Félünk a gyermekektől s igyekezünk minél kevesebbet részesülni Istennek ezen áldásában. Hajdanában büszkék voltak a szülők, ha szép, egészséges gyermeksereg vette őket körül, míg az, ki ezzel nem dicsekedhetett (a szó szoros értelmében véve a dicsekvést) sajnálkozás tárgya volt, szerencsétlennek érezte magát, fájó szívvel és irigykedve nézett ama boldogokra. Ma? Bizonyos restelkedéssel és nagyon lehangolva vallja be a „szerencsétlen flótás“, hogy: bizony népes a családom. Nem is menekül bizonyos szánalommal vegyült lenézéstől és több vagy kevesebb gúnyos megjegyzéstől. Míg ellenben mindenki irigykedve nézi azokat a „szerencséseket“, vagy „okosakat“, kiknek alig, vagy épen nem jutott a gyermekáldásból. Fél nálunk a gyermektől, a néptől kezdve a középosztályon keresztül a társadalom minden rétege, az egész társadalom. Sajnos azonban, hogy a társadalomnak legalább a fele, ha nem a nagyobb részénél, magyarázatot lehet találni arra nézve, mi idézte elő ezt a természetellenes jelenséget. Nehéz dolog a mai viszonyok, a mai igények mellett népesebb családot fentartani, gyermeket felnevelni, ha vagyon nincs, hanem egyedül a családfő keresménye áll a család rendelkezésére. Nézzük csak a népet. Ahol gyermek nincs, ott férj és nő könnyebben élnek, valamivel zsírosabban esznek, rendesebben ruházkodnak. Valamit megtakaríthatnak, szerezhetnek, mely által öregségüket biztosíthatják, esetleg nagyobb önállóságra, függetlenségre, mindenesetre azonban bizonyos tekintélyre tehetnek szert. Ellenben azok, kiknek gyermekeik vannak, nehéz munkával élnek, sok nélkülözésnek vannak kitéve. Megtakarításról, természetesen mindig csak az általánosról és nem a kivételekről beszélve) szó sem lehet. Nehéz munkávál teljes élet után szegénység, sokszor nyomorúságos öregség az osztályrészük. És ha jóságuk, melyet nem ritkán különös mértékben feltalálhatni a népnek épen a legszegényebbjei között, vagy más szép lelki tulajdonságaik által még úgy megérdemlenék is, bizony nem örvendenek tekintélynek, tiszteletnek, mint amazok. A középosztály túlnyomó többségénél, a vagyonnal nem bíróknál ugyanezeket a vonásokat találjuk fel, csakhogy sokkal élesebben kidomborodva. Itt is gondot, sok esetben bajt, nélkülözést, nyomorúságot hoz magával a gyermek. Többnyire már akkor beköszönt a gond, a baj a családba, mikor a nő nem tehet eleget a házi teendőkben, a háztartás rendetlen, a férj kedvtelen, durva emiatt. Lehangoltság, ridegség költözik a szerény lakásba. No, de biztatja őket a reménység, hogy majd minden jobbra fordul a kis vendég megjelenésével. Azonban nem igen fordul bi, az jobbra azután sem, sőt rosszabbra. Az anya nem részesülhet a kellő ápolásban, nincs meg a kellő tápláléka az erőgyűjtéshez, a kellő ideje a gyógyuláshoz. Még teljesen fel sem épülve kell újra dologhoz, erejét meghaladó dologhoz fognia, hogy a háztartásban újra némi rend álljon be. Természetesen, hogy ez kínosan megy s az eredmény nem kielégítő. A „PANNÓNIA“ TÁRGYÁJA. Moliére typusai. Dr. Strache Tivadar felolvasása a tanári körben. (Folytatás) 2 »Megmutattam Önöknek — mondja Moliére maga — hogy a szív jogait eltipró zsarnokság nem győzhet, el kell buknia; jó szerencse, ha még az esküvő napja előtt éri az illetőt a kudarcz, nem pedig később.« A családi élet után áhítozó kéjencz agglegényeknek sikerült typusát adta Moliére a »Le mariage forgé« (A kényszerült házasság) cz. darabjának hősében. Sganarellenek hívják itt is a „vén bűnöst“, ki egy ifjú szép leányka szivét kész volna feláldozni önzése oltárán, s ki aztán, midőn észreveszi, hogy tulajdonkép őt fogták meg, gyávaságában nem bír menekülni. Leendő sógora u. i. mézes-mázos szavak kíséretében páholja el s rábírja arra, hogy nyakát odanyujtsa a házasság jármába, melyben már előre érzi neni rémséges szavait. A fin de siécleben ez a typus talán még gyakoribb, mint a múlt századokban. Sardou a jelen század Moliére-je nem is késett, a férfiak ezen genrét színpadra hozni. »Az agglegények« cz. darabjában Mortimert, a megtestesült reuét valóságos carricaturának állítja a nézőközönség elé. Múltjától visszaborzad ő maga is; most belátja, hogy szerepét már félig-meddig (de talán már egészen is) lejátszotta, a társadalomban teljesen lejárta magát, asszonyok, leányok egyaránt undorral fordulnak el tőle, nős barátjai a világ minden kincséért sem hívnak egy barátságos vacsorára, ekkor érzi ő is az egyedüllét átkát s bár nagy lelki tusán megy keresztül, mégis élettársat választ magának. De nem is szükséges Sardouhoz, vagy Bissonhoz fordulnunk, hogy ily agglegényekkel találkozzunk ; eleget látunk mindennap az utczákon járni-kelni; arra pedig száz eset van, hogy ily kiélt Sganarelle urak — Moliére hőséhez hasonlóan — végső napjaikra megházasodnak , persze rendesen nem nagy szerencséjükre ! Elismeréssel adózunk Moliérenek ma is az iránt, hogy »Tartuffe« cz. darabjában a társadalmi életnek egy oly typusát állította pellengérre, mely talán a legveszedelmesebb az államra, vallásra és a családi életre nézve egyaránt s mint ilyen megérdemli, hogy a vígjáték irók és satirikusok a társadalom ezen »mételye“ ellen röpítsék mérges nyilaikat. Tartuffe — a róla elnevezett vígjátéknak hőse — a legnagyobb hypochrita, azaz álszenteskedő, milyenek csak úgy hemzsegtek a Moliére korabeli ájtatos salonokban ; ezért írja maga a költő a királyhoz intézett folyamodványában, hogy a képmutató szenteskedés e század vétkei közt kétségkívül egyike a leginkább gyakorlottaknak. Tartuffe úr, „a testet öltött, emberi formába öltözött ördög“ egyszerre veti ki hálóját a családfő leányára, vagyonára és még nejére is. Gazságának műve ránehezedik egy becsületes családra, melynek nyugalmát feldúlta, s boldogságát veszélylyel fenyegeti. Midőn ott annyira befészkelte magát, hogy most már kinyújtani hiszi kezét »az érett gyümölcs után, akkor álcrázza le a gazembert a család fia, ki már régóta leste a kedvező pillanatot, hogy rácsaphasson, mint a keselyű az ő prédájára. Aki ismeri az antik drámairodalmat, látni fogja, hogy a Tartuffe alakja nem teljesen a Moliére által megteremtett új typus, sőt Plautusnak egyik kedvelt alakja az álszenteskedő parasita, ki egy család nyakán élősködik, s aljas szándékait a legszebb parasisokba burkolja; az olaszok színpadján sem volt ismeretlen, sőt századok óta kedvelt typusuk, amelyiktől egyegy vonást átvett a franczia vígjáték. E kölcsönzések daczára Tartuffe alakja határozottan a legeredetibb alkotások egyike, mert amott az élősdiek még nem mindig álszenteskedők s ha azok, akkor is csak inkább grotesk alakok, melyeken mulatni lehet, akár csak Bisson Coulisset után, ki potyonczkodásával a légynek sem árt. Molierénél azonban Tartuffeban benne van a mások minden gonoszsága s azonfelül még a magáé ; ezért nem akar e darabjában mulattatni, hanem inkább óvakodásra int. A „juste milieur morálját hirdeti ő e darabjában, vagyis azt, mely nem az erény maga, hanem a jó szokások, jó modor, tisztességes viselkedés vegyüléke. Moliére óta a Tartuffe-féle typus közmondásossá lett az egész világon, s manap is, ha valakinek igen rosszat akarunk mondani, azt vágjuk a szemébe, hogy hallgass te második Tartuffe ! Moliére majd minden darabjában a moralista álláspontját foglalja el; személyei-