Pápa és Vidéke, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-05-17 / 20. szám
II. évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre 10, félévre 5, negyedévre 2501. Egyes szám ára 24 fillér. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Pápa, 1908. május 17. 20. szám. PÁPA ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai katholikus kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Kiadótulajdonos: A PÁPAI KATH. KÖR Felelős szerkesztő: GRÁTZER JÁNOS. Szerkesztőség: Pápán, Fő tér 13-ik házszám. SÜLE A kiadóhivatal vezetője : GÁBOR, Viasz utca 15. Előfizetéseket és hirdetéseket kivesz Hajnóczky Árpád és Vajdits Károly könyvkereskedése' A néptanítók gazdasági kiképzése. A magyar nép boldogulásának egyik fő akadálya eddig az volt, hogy nem rendelkezett azon szükséges gazdasági szakismeretekkel, melyek a föld okszerű műveléséhez feltétlenül megkívántatnak. Hogy ez így van, annak oka elsősorban a népoktatás gazdasági viszonyainak elhanyagolt állapota, másodízben pedig népünk tartózkodó magatartása, úgyszólván „maradi" gondolkodása, mely minden életrevaló intézkedésnek útját állja. Ámde úgy az egyik, mint a másik jelenségnek megvan a természetes magyarázata. A népoktatás gazdasági irányának elhanyagolása szoros összefüggésben áll a tanítók gazdasági kiképzésével, a köznép tartózkodó és maradi gondolkodása pedig visszanyúl a múlt század utolsó évtizedeibe, amidőn népünk megyőződött arról, hogy ő vele csak akkor és azért lép érintkezésbe a kapatos osztály, mikor szüksége van — voksára. Lássuk — vázlatban — e két tényező káros hatását! A múltban a gazdasági oktatás a tanítóképzők mostoha gyermeke volt. Szerepelt ugyan, mint rendes tantárgy, azonban kevés képzőben tanított a rendes szakember. Rendesen a legfiatalabb tanár nyakába sózták, aki — nem lévén szaktárgya — immel-ámmal tanított ugyan gazdaságtant, de azért alig várta, hogy szabaduljon tőle. Ez azonban még a kedvezőbb eset. A legtöbb képzőben megelégedtek egy kis elméleti tudással, a gyakorlati kiképzést a legtöbb esetben elhanyagolták, vagy pedig oly emberekre bizták kiknek gazdasági tudásukhoz szó is fér, de különben is egyéniségüknél fogva nem voltak hivatottak arra, hogy a leendő tanitóknak hivatásához mért gazd. ismeretet és ezek folyományaként irányt adjanak Ez a személyi kérdés, amihez hozzájárult azon körülmény, hogy a legtöbb képzőnek nem volt gyakorló telepes — elég sajnos — ma sincs. Ennek eredményét a tanítóság soraiban naprólnapra tapasztaljuk. Az ily képzőkből kikerült tanítók nem is értenek a gazdálkodáshoz, de ha értenének is, lekicsinylik a gazdálkodó embert, mert az szerintök „paraszti". És e ferde és téves felfogásért a képzőket terheli a felelősség. (Nem egészen! Korrector.) Ám az élet útjai kiszámíthatatlanok. A legtöbb felekezeti tanító, — ha családot akar alapitani — ma még kántortanitói állást igyekszik elnyerni, amelyből az következik, hogy a tanitóság legnagyobb része gyakorlatilag is gazdálkodik. S itt következik a komikum, mely egyúttal megszégyenítő is a tanítóra nézve. Mert az a tanitó, a ki a gazdaságtant oklevele tanúsága szerint tanulta, a legtöbb esetben a falubeli népétől tanul meg gazdálkodni. Attól a néptől, ki maga sincs tisztában a haladottabb gazdálkodás alapelveivel. Ritka eset, hogy az ily gazdálkodó tanitó példát tudna adni községének s ez természetes is Már pedig a kinek példája nem méltó a követésre, az hiába hirdet bármily szépen hangzó elméletet, Város a tenger alatt. Irta : K. Jerome. — Angolból: Szeberényi László. Évszázadokkal ezelőtt az Északi-tenger partvidékének egyik kies részén hatalmas, remek város pompázott. A város mellett emelkedő hegyen épült egy nagyszerű apátság; jámbor lakói csodálkozva tekintgettek le az élénk városra, melynek széles falai, hét tornya, négy gazdag temploma, nagyszerű kikötője káprázatos látványt nyújtott a szemlélőnek. A város boldog, megelégedett volt, szépen virágzott, míg el nem jütt az a borzasztó éj, melyben gonoszat cselekedett Isten és emberek előtt. Rettenetesen megbűnhődött érte. Mert a tenger hullámai háborognak, hol századokkal ezelőtt a héttornyú névtelen város állott. A város szász nemzetiségű lakói ellenséges viszonyban voltak a dánokkal. Sokszor folyt patakokban a vér a falak körül, sokszor hangzott fel a haldoklók sóhaja, mely az apátság szent életű tagjait buzgó imára serkentette . . . Végre béke lett. Örültek a szászok, örültek a dánok. A szerzetesek magányos kolostorukban nyugodtan zengték remek himnuszaikat .. . Egy csendes este megjelent a dán Haafager seregével a város mellett. A héttornyú város lakói kinyitották a kapukat és barátságosan szólták meg a dánokat: »Harcoltunk ugyan, de most már béke van ! Jöjjetek be, maradjatok nálunk éjszakára és reggel menjetek tovább.« De Haafager így válaszolt: »Öregember vagyok, ne vegyétek rossz néven szavaimat. Békét kötöttünk és ismerjük is udvariasságtokat, de kardunkon még nem látszanak a vérnyomok. Hadd táborozzunk tehát csak a falakon kívül. Majd idővel, ha jobban feledtünk, könnyebben összebarátkozunk, mint ahogy jó szomszédhoz illik.« De a városbeliek nem tágítottak. Eközben az apát is lesietett a kolostorból, ki veszélyt sejtett és biztatólag mondda: »Jöjjetek csak, gyermekeim! Legyen béke köztetek s Isten is megáld benneteket.« A jólelkű apát meg volt győződve a szászok jószivüségéről. Ekkor molysággal válaszolt Hanfager: ünnepies ko»Emeld fel, Atyám botodat, hogy a te néped előtt szent kereszt árnyéka alatt bemehessünk a városba és béke legyen közöttünk. A ti Istentek ugyan nem a mi Istenünk, de az eskü szent mindenütt.« — Ekkor az apát az ég felé emelő keresztalakú botját és Hanfager bevonult a városba seregével, mely az asszonyokkal és gyermekekkel együtt mintegy 2000 főből állott; mögöttük a kapuk bezárultak. A város lakói nagy lakomát rendeztek a vendégek tiszteletére; a barátság jeléül egymás poharából ittak. Hanfager emberei szentül azt hitték, hogy jó barátok közt vannak; letették tehát a fegyvereiket és a gazdag lakoma végével nyugodtan pihentek. De ekkor egy gonosz hang zúgott végig a városon keresztül: »Kik ezek, akik közénk jöttek, hogy osztozkodjanak Nem piroslanak-e még utcáink országunkban? köves asszonyaink és gyermekeink véréiül? Ezek ölték meg őket! Szabadon engedhetjük-e a farkast,