Pápa és Vidéke, 1915 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-02 / 18. szám
2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 május 2. zúgolódó szót sem hallottam azért, mert elvesztette a kezét, a szemét, vagy a lábát. Ha ő azt az ütközet hevében ellenségtől kapta, soha zúgolódó szó vagy panasz ajkát el nem hagyta. De hallottam haldokló emberek átkait az olyan esetekben, amikor százak és ezrek fagytak meg és vesztették el ép tagjaikat azért, mert papirossal bélelt talpú cipőket kaptak, mert a ruházatuk nem volt cérnával, hanem csak férccel összevarrva ; az első négy órában az összes kabátok és nadrágok végig fejeltek, és 24 fokos hidegben álltak ezek a katonák a csatatéren kitéve az éghajlat minden viszontagságának". Egy interpellációból kiszakított rész. Megérdemli a dült betűt! Igazságtalanok volnánk, ha ezt a citátumot tartanánk teljes, kimerítő feleletnek fölvetett kérdésünkre. Nem-nem, más is történt a front mögött. Hoztak az elmúlt háromnegyed év napjai időbenn a harcoktól föl nem szaggatott területeken is sok olyan tényt, amelyekmeglátásától fölmelegszik a lelkünk, amelyek szemlélete közben titkon egyegy alkalmatlankodó könnyet is törültünk. A tengernyi vérrózsa mellett hajtott más virágot is a nemzet lelke. Csak gondoljunk arra, hogy a kórházak csendes, szenvedésekkel megszentelt termeiben mennyi önzetlen, szent szeretet gyúlt ki. De ezek mellett is szomorú tény marad, hogy igen sok undok kelevényt láttunk kifakadni. Hiszen arra el voltunk készülve, hogy ez a borzalmas áradat hoz magával majd iszapot is, de hogy ily bőven önti, ezt nem vártuk. Nem hittük, hogy lesz országgyűlésünk, amelyen morális deficitet állapít meg az egész ország hallatára egy képviselő. Fölháborodással, megdöbbenve nézzük, mint csúszik le illetőleg mint rántják le a nagy erővel fogott takarót egy-egy undok panamáról. S ezt a fölháborodást nem csillapítja, ellenkezőleg csak szítja az a hatalmas morális plus, amelyet vérek árán szereznek a nemzet számára küzdő százezreink. Az a sok mély seb, az a sok jeltelen sír nem fáj úgy, mint ezek a gennyet öntő kelevények. A sebektől, a síroktól meg-megremeg, föl-fölzokog a lelkünk, de valahogy reményt is sugároznak felénk, egy ezredéven át az Isten segítsége mellett ezek voltak erőforrásaink. De a sok iszaptól, amelyben itt a harcvonal mögött gázlunk, nagyon félünk. Tudjuk, hogy a már megtörténtet meg nem történtté át nem varázsolhatjuk. De egyet megtehetünk, meg kell tennünk, ezt kívánja, ezért kiált ezrek kiontott vére, szenvedése, s a nemzet jövője: rettentő megtorlással csírájában megfojtani még a lehetőségét is annak, hogy vérrel írt történelmünknek ilyen szomorú foltjai legyenek a jövőben. Kell, hogy az egész nemzet fölzúduló ítélete betömjön minden odút, amelyből ezek a nemzet létét fenyegető, romboló erők nyújtóznak ki. Nem elég itt a hatóság ítélete: az egész nemzetnek kell e bűnösök fölött törvényt ülnie! S még egyet: a hadseregszállítók borzasztó visszaélései teremtsék meg végre bennünk azt a fanatikus meggyőződést, amelynek aztán érvényt szerzünk nemzeti életünk minden legkisebb mozzanatában, hogy t. i. a fizikai erők önmagukban nem lehetnek hordozói egy nemzet életének, hogy minden állam támasza és talpköve a tiszta erkölcs. Amikor majd fölszámlálhatjuk a fronton vérünk árán szerzett tőkét, reméljük, bízunk törhetetlenül, hogy arra a front mögött is eltűnik a „morális deficit". y Hitvédelem. A Kath. Népszövetség hitvédelmi osztálya a pápai r. k. plébániához a következő tartalmú levelet intézte: Nagyságos Uram! A Katholikus Népszövetség felajánlja szolgálatait, hogy az intelligencia számára tartandó vallásos, hitvédelmi konferenciák rendezésében Nagyságodnak segédkezzék. E konferenciák megtartására legjobb hazai hitszónokainkat és előadóinkat sikerült megnyerni. Amennyiben Nagyságod a gondjaira bízott hitközségben egy ilyen konferenciasorozat megtartását óhajtaná, a legnagyobb készséggel küldünk megfelelő szónokot. Tájékozódás végett küldjük azokat a »Gyakorlati útmutatásokat*, melyeket egy ismert nevű előadó a rendezés megkönnyítése céljából összeállított. sőbb beszélgettek másképen is. Azt mondta Bella kipirult arccal: — Soha se hagyom el. És Zoltán égő szemekkel: — Gyönyörűség lesz küzdeni magáért, így fogadoztak később, és miért ne? A kastély távol volt; a nevelőnő, a mama, a pápa ott ült, olvasgatott vagy semmittevésben fáradozott és nem hallatszott oda, mit igér az ő aranyos, engedelmes leányuk. Fiatalok voltak mindketten. Ez azonban már vakáció végén történt. III. Zoltán fölment Pestre, de csakis a leány kedvéért. Pedig szerette a független életet. Mikor nagy diák volt, mindig erről álmodozott és meg is érlelődött benne az elhatározás, hogy az érettségi után otthon marad apja birtokán. Legföljebb a gazdasági tudományokat végzi el, hogy értékesíthesse tudományát, ha majd rászáll a birtok. Nem nagy ugyan, de éppen elegendő, hogy kényelmesen, függetlenül élhet belőle. Vágyai, igényei nem nagyok. Ott aztán követheti lelke vonzódását, élhet az irodalomnak, tudománynak, művelheti mindkettőt önmagáért és nem muszájból, hogy vásárra vigye szelleme kivirágzását. Azt hitte, megingathatatlan ez az elhatározása és ime egy leány az első rohammal bevette az erősnek hitt várat. Az akaratnak is megvan az archimedesi pontja: a sziv. Föl kellett mennie Pestre. Az apja birtoka kicsi volt Bella apjáéhoz viszonyítva. Valami társadalmi sallangot kellett szereznie neve mellé, ha nem akart lemondani a leányról. Nekivágott a villanyfényes Babylonnak. IV. Szomorú novemberi napok. Ködök ülik meg az óriási várost, a hegyormokat, völgyeket, erdőt, mezőt. Néhány napra megvakult a természet. És megsiketült. Árnyak suhognak a levegőben, e magasból jövő hangokról hallucinálunk. Köddé vált a világ. És nem tehetünk ellene semmit; tehetetlenül vágyunk a napfény után. A vágy lázba ejt, és ez a láz őrli energiánkat, idegeinket, ifjúságunkat. A köd fölszállt, de azért a nap nem látható. Fakó felhők úsznak fejünk fölött és szakadatlanul hullatják csöppjeiket. Kip, kop, hangzik egyhangúan egész nap ablakunkon és ez egyhangúság öl. De várnunk kell, míg eláll az eső. Zoltán már harmadik éve taposta Budapest utcáit. Tanult és álmodozott. Egyszer aztán alkotott: írt. És első munkájával magára vonta az irodalmi körök figyelmét. Azt mondták róla: — Talentumos munka. — Mély psychologiája megkapó. Egy napilap szerződtette belmunkatársának és egyszerre bekerült a társaságba. Egyik estére zsúrra hívták. Az időjárásban épen a köd volt soron. Zoltán megkésve érkezett, a mulató társaság már csoportokra oszlott és meglehetősen fesztelen volt. A köteles első kézcsókon átesvén, a fiatalok csoportját kereste. Egy része a zongora mellett rajongott egy fiatal hölgy körül, aki a zongorát verte. Ő volt most a favorit. Zoltán is ide tartott. A hölgy észrevette és elsápadt. Zoltán csak meglepődött, a zongorázó leány Bella volt. Észrevette a lány elsápadását és így okoskodott: — Ahá, elsáppadt a kedves. Bizonyára nem ok nélkül. Mindjárt megtudom, hogy miért. Bella már nyugodt volt és hanyagul szólt oda a fiatalembernek. — Jónapot.