Pápa és Vidéke, 1915 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-30 / 22. szám
X. évfolyam. Pápa, X915 április 18. PÁPA ES DÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a papa-csothi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár:^F^Tn Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes számára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Ideig, tetelős szerkesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési díjak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. 175. szám. A Machiavelli népe. Machiavelli népe, és népének kormánya, királyával egyetemben az egész világ nyilvánossága előtt vizsgát tesz arról, hogy nagy fiának, az emberi gazság törvényei kodifikátorának szelleme a XX-ik században is él és uralkodik benne. Ezzel egyben el is van döntve az a vitás kérdés, hogy a mester műve, az »II principe« komoly kitanítója akart-e lenni a világ kisebb-nagyobb zsarnokainak, vagy gúnyirat ezek ellen? Nem, nem gúnyirat, hanem valóságos használati utasítás királyok, kormányok, népek számára. Mert a legújabb olasz gazság a néplélek revelációja, s egyben bizonysága annak, hogy Machiavelli, ennek a banditanépnek intelligenciájánál fogva, — hogy úgy mondjuk, — finomított kiadása, csakis ösztönszerű, nemzetiségéből folyó, és szülőföldje talajából fakadó pszichéjét adja közre munkájában. Igazán csoda, hogy szobra nem áll még a Capitoliumon; rég megérdemelte volna hálátlan, bár tanítását híven követő népe részéről. Mert Olaszország régi és újabb története, — még a mester kora előtti is —, nem egyéb ocsmány, vérengző vadságok, becstelen, s a civilizált világ arcát is elpirító cselekedetek sorozatánál. Ne is mondja nekem senki: Hát a Mediciek, a Sforzák, hát Itália felülmúlhatlan művészeti nagysága ? A művészetek fejlesztése, meg a kormányzati tevékenység milyensége, két külömböző lapra tartozik. Bizonyos, hogy tán a Mediciek, a Borgiák, meg a Farnesék, s a többiek fejedelmi bőkezűsége nélkül sem Raffael, sem Michel Angelo, Leonardo, Tizian, s a többi halhatatlan nem lehetett volna az, ami lett, de ki tagadná, hogy azok a fényes nevű patrónusok ilyen hajlandóságuk mellett, — amelyben azonban a legtöbbször a kortársak és az utókor bámulatára pályázó fejedelmi gőg is közrehatott, — zsarnokok, gyilkosok, uzsorások, pénzgyűjtők, s az emberi erkölcs-fogalmak semmibe vevői, s minden nemes és szent érzésnek meggyalázói voltak. Egy szóval méltó elődei unokáiknak, még más szóval: olaszok. A középkorban a kisebb-nagyobb despoták, sőt a városok is egymás ellen agyarkodtak. Égették, pusztították egymás népét és birtokát. Népeiket nyúzták, koldussá tették, a maguk hatalmát növelték, a maguk kincsesházait megtöltötték. Ha otthon nem lehetett verekedni, — s ami ennek a célja volt —, zsákmányolni, elszegődtek zsoldosnak, idegenek, nem ritkán az ellenség szolgálatába, és pusztították, ölték, ha a sors úgy hozta, azok seregében Szülőhazájuk földjét és népét. A Rondottieri olasz szó, annyit tesz mint vezetett; pénzért, rablási szabadságért vezethette is őket aki és ahova akarta. Sokan közülök el-el maradoztak egy-egy új hazában, előkelők és közemberek; ott is söpredéke maradtak az emberiségnek. Emlékezzünk csak a Grittikre, a Caraffákra, Bastákra, Caprarákra, Strassoldokra, Castaldokra, s nemzetünk többi hóhérára ebből a fajtából. A kis ember lett iparos, kereskedő, élt kucorogva, nélkülözve, a vagyongyűjtésnek. Azért kell most, a hadiállapotban nekünk és TÁRCA. Látogatós. — Elbeszélés. Irta: Kádár Lehel. — Vannak emberek, akiket csak akkor veszünk észre, ha elmaradnak. Ezek a szürkék, a csendesek, akik nem kérnek, de nem is adnak semmit, a jó fiúk, akikre még rosszat sem lehet mondani, akiknek sokszor még a nevüket sem tudjuk. De megszokjuk őket. Megszokjuk, mint a délutáni alvást, amely ha kimarad, nem tartjuk tökéletesnek a napot, de hirtelenében nem tudnánk megmondani miért. Nekem is volt egy ilyen emberem. Csendes hallgatag fiú volt, aki mindennap megkérdezte, hogy érzem magam, aki mindig hozzám szegődött, ha találkoztam vele. Közömbös dolgokat beszélt. Olyanokat, amik egy napig élnek, hogy másnap új formában föltámadjanak. És ebben óriási gyakorlata volt. Úgy tudta forgatni, variálni, hogy szinte csodálatos. Csak egy valami volt rajta különös. Gyűlölte a zenét. Olyan helyekre járt, amelyek csendesek, ahová csupa száraz, hallgatag ember verődött, ahol suttogva beszéltek, ahol csak az óra ketyegett hangosan. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért. Nem válaszolt. Rohanó sietséggel terelte másra a szót. Olyan sietéssel, hogy egészen belezavarodtam. Ezentúl figyelni kezdtem. Mérlegre tettem minden szavát, kérdéseket vetettem oda neki, amelyekre sohasem válaszolt és ilyenkor vizsgálódva fürkésztem az arcát, hogy hátha leolvashatok róla valamit. Mert megéreztem, hogy ennek az embernek története van. Bizonyára asszony. Mert a történetek asszonnyal kezdődnek és asszony köré csavarodnak mindig. Nem tudtam sokáig megfigyelni, mert hirtelen elmaradt. Más társaságba járt, más emberek közé vegyült. Idegen arcok közül köszönt rám az utcán és meggyorsította lépéseit, ha közeledtem hozzá. Úgy látszik kellemetlen volt, hogy figyelem. Már magam is megbántam, mert nagyon hiányzott. Az embernek mindig szüksége van valakire, akihez nem köti érzés, akit nem szeret, akit nem gyűlöl, aki egyszerűen van, mozog, él, akiben egy embert lát és semmi egyebet. Néhány hónap alatt azonban elfeledtem. Kicsúszott emlékezetemből, mint egy elveszített inggomb, vagy mint egy unalmas délután. Egyszerre azonban váratlanul fölkeresett. — Nem haragszik, ugyebár — mondotta . . . — Miért? Sőt örülök. Örülök, hogy látom, örülök, hogy megint beszélhetünk. Hellyel kínáltam meg. Leült, azután csevegni kezdett. De nagyon más volt, mint ezelőtt. Akadozva beszélt, mint aki mondani szeretne valamit, de nem mer. Néha percekre akadt el. Hosszú, kínos hallgatás feszült közénk, amelyet én nem akartam, ő pedig nem tudott megtörni.