Pápa és Vidéke, 1915 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-06 / 23. szám
2 nek csodás sugaraiban ezrek vergődő lelke fürdött, ittasult . . . Szükségünk volt erre. Igaz, hogy az igazság táborában állunk, de számra — mint mindig — kevesen vagyunk. A másik párton van a hatalom, a tömeg, a látszólagos túlerő, de az igazság átérzett ereje a múltban is csodákat mívelt. S ezt az erőt az Úrnap fölfrissítette, megújította bennünk. Megnyugodva, bizalommal eltelve tértünk haza. Melegséget, az igazság szeretetét vittük magunkkal s azt az elszántságot, hogy védelméből sohase engedünk. S éreztük, hogy a virággal hintett úton vonuló Eucharistia mondta erős fogadásunkra a megváltozhatatlan »úgy legyen«-t. — PÁPA ÉS VIDÉKE. 1915 június 6. A Mária-leányok jubileuma. — 1915. május 30. — Mult vasárnap volt 50 éve, hogy a pápai irgalmas nővérek Pápán megalakították a Mária-leányok társulatát, ezt a rokonszenves, nemes egyesületet. Hogy mennyi lelki jó fakadt egy félévszázad alatt Szűz Mária gyermekeinek a szívéből, azt még hozzávetőleg sem lehet megállapítani, de nem is tartozik máshová, mint a társulat évkönyveibe. Lapunk tiszte inkább megörökíteni a jubileumi ünnepségeket, melyek nyilvánosan, az egész hitközség szemeláttára folytak le. Az ünnepségek három részből állottak. Először közös járulás a Szentségekhez, másodszor a hálaadó istentisztelet a templomban, harmadszor a díszgyülés a zárdában. Szombaton délután a zárdában v. a Ferenciek templomában kiki elvégezte szent gyónását, és vasárnap korán reggel a zárdakápolnában megáldozott. Vasárnap 8 óra után ismét gyülekezett a társulat a zárdában és patyolat fehér díszruhában, lengő fehér fátyolban .9 órakor felvonult a menet a nagytemplomban tartandó hálaadásra. Elől az Őrangyal-társulat (a Mária-leányok társulatának előkészítője), majd maga a jubiláló társulat, kísérve az irgalmas nővérektől és vezetve lelki vezetőjük, dr. Niszler Teodóz bencés tanár, társulati igazgató által, ünnepélyes harangszó mellett a Kossuth Lajos utca felől szép, impozáns körmenetben érkezett a Főtérre és a Főtemplom kitárt kapuján át vonult fel a szentélyben fenntartott helyére. Templomba lépésükkor szolemnis orgonajáték, majd 180 tagú vegyeskar által előadott Máriaének, az ősrégi dallam szerinti »Boldogasszony anyánk« fogadta őket. Az istentisztelet szentbeszéddel kezdődött, melyet Kriszt Jenő, esperesplébános a társulat egykori igazgatója tartott. A zsúfolásig megtelt nagyarányú templom csak úgy csengett a szónok hatalmas hangorgánumától és a Szent-Háromságtól kiindulva a B. Sz. Mária dicsérete a háborús idő és a jubiláló társulat képezvén alapgondolatát a szentbeszédnek, az ájtatos hívek figyelmét mindvégig lebilincselte, lelkét pedig magával ragadta. Ügyes szónoki fordulattal hálásan emlékezett meg a társulat felvirágoztatásán sikerrel fáradozó irgalmas nővérekről, azok nemrég (egyelőre elmaradt) ugyancsak 50 éves jubileumáról, és a társulat jelenlegi buzgó igazgatójáról, dr. Niszter Teodózról, kit Melchisedech rendje, Jézus Szíve szerinti papnak aposztrofált. Az igen mély hatást keltett, egyébként nem túl hosszú prédikáció után a társulat tagjai közös hangos imában megújították fogadalmukat, mire kezdetét vette a szentmise. hintés A misét, melyet Asperges-szel vízelőzött meg, Kreutzer Ferenc káplán és 4 klerikus segédlete mellett szintén Kriszt esperes mondotta, aki közvetlenül mise előtt intonálta a Te Deumot. Mise alatt a kórus vegyeskarban, nőikarban és magánénekben alkalmi szövegű szép zeneszámokat adott elő, melyekből Tóth Anna négy szólója vált ki. Gradualéra, Offertoriumra és Communióra Szentgyörgyi Sándor, pápai karnagynak külön e napra készített 4 új szerzeményét énekelte az ő megszokott, mindenkit elbájoló, kedvesen csengő, s kiváltképen a templomi áhítat emelésére oly igen rátermett hangján. Mise végén a fogadtatáshoz hasonló ünnepélyességgel orgonaszó, majd pedig harangzúgás közben karének, a jubilálok kivonultak a templomból és körmenetileg, ahogy jöttek, ismét visszatértek a zárdába, hol a lurdi szobor előttt végzett rövid ájtatosság után átvették az igazgató kezéből emlékképeiket, mire szétoszlottak, hogy a délutáni zárdai díszgyűlésre és jubileumi ünnepélyre előkészüljenek. * D. u. 4 órakor a zárda tornaterme megtelt hallgatókkal. Eljöttek a mostani és régi Mária-leányok, ott voltak a Csak akkor rémültem meg, ha a műtermébe kellett bemenni. Pedig be kellett menni. Mosolygó, jóindulatú arcot kellett vágni a rajz és a színhalmazoknak ezekhez a vászonra pamacsolt merényleteihez. Feri bácsi annyi ártatlan kérdéssel, olyan kedves vággyal teli várakozással tudott az ember szemébe nézni, hogy lehetetlen volt kitérni a dicséret elől s el kellett makogni néhány bókot. Feri bácsi fantáziája néha nagyon nekirugaszkodott. Mikor először meglátogattuk, egy nagy vászna előtt megállt velem. Zöldhasú nimfák fürödtek cinóberszínű vízben, azaz hogy ... azt is lehetett volna gondolni, hogy soványítókúrán túlesett mártírokat főznek olajban. De Feri bácsi rámnézett mintegy angyal s egy kis szelíd elbizakodottsággal vágta ki, amint felém és a képre pislogott: — Nos öcsém uram ? — Gyönyörű! — nyöszörögtem megdöbbenve és szégyenkezve. — A legszebb képem — folytatta mosolygva Feri bácsi s a szemében valami boldog ötlet fénye villant meg, amint az egyik kezét a vállamra téve mondta: — Senkinek se adnám ezt a képet oda de . . . De nektek adom, öcsémuram . . . Nagyon szerettem ám mindig a feleséged . .. Tii gyereksége óta ismerem . . . Hát nektek adom ... De ne szólj az asszonykádnak . .. Karácsonyra küldöm el. Úgy utaztam haza, mintha valami nehéz ólomdarabot nyeltem volna. ízléses, meleg kis fészkünk volt a fővárosban. Minden darab bútort, minden kis régi hímzést, parasztcserepet, képet vagy szobrocskát gonddal, harmonikusan válogattunk össze. Mit csináljunk mi a Feri bácsi »Fürdő nimfái«-val, ha mégis elküldi. A feleségem leverten rakta egymásra a két kezét, amikor a vonaton a Feri bácsi ígéretét elmondtam neki. — Istenem... olyan kedves, jó ember ez a Feri bácsi. — Rendben van — feleltem. — Én is nagyon szeretem Feri bácsit. A barackfái, virágai között. Csak ne festene. S ha már fest, ne ajándékozna képet. — Talán el is felejti az ígéretét? — reménykedett az asszony. — Feri bácsi egy kicsit komótos ember, a képet mégis csomagolni kell. Ez valamennyire megvigasztalt bennünket, de azért a karácsonyt nem kis szorongással vártuk. Már karácsony előtt két nappal óriási gyorsárucsomagot hozott a vasúti szállító. Az emberek káromkodva cipelték fel a lapos ládát az emeletre s a borravaló reményében gyilkos pillantásokat vetettek ránk. Kibontottuk a ládát. Hát csakugyan a »Nimfák« voltak. De mintha még zöldebbek lettek volna. A képet drága, nehéz keretbe tétette Feri bácsi, egy kis vagyont költhetett rá, ami még jobban kétségbeejtett bennünket. — Mit csináljak ezzel a förtelemmel? — kiáltottam. — Csak nem tehetjük a falra? A feleségem riadtan pillantott körül és sápadtan hebegte: — Azt nem. Valamit ki kell találni.. Mindenesetre meg kell köszönni a képet . . . Az a fő, hogy Feri bácsi sohase jön Pestre. Betesszük a képet a spájzba, azután majd meglátjuk ... De meg kell köszönni, hiszen olyan gyengéd, jó lélek . . . — Jó, jó, hát megköszönöm. Az a fő, hogy a képet ne lássam ... Az ugorkás üvegek között éppen jó helye lesz. Azután írtam Feri bácsinak egy szép, meleg levelet. Rossz embereknek is kell hazudni, miért ne hazudjak akkor, ha egy melegszívű, jó embernek kell hazudni! Feri bácsi azonnal felelt és kilátásba helyezte, hogy legközelebb egy csendéletet fog küldeni. A feleségemmel először meghökkenve összenéztünk, azután hirtelen felnevettünk. A feleségem vállat vont. — Van még hely a spájzban — mondta. — Látod milyen jó, hogy nagy a spájzunk. Pár hét múlva megjött a csendélet. i