Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1922

I. Petőfi és Pápa. Irta s a főiskola 1923 március 15-iki emlékünnepén elmondotta Kozma Andor egyházker. tanácsbiró

— még a kövek is Petőfiről beszélnek. És én, mintha baglyot vinnék Athénbe, éppen idejövök Petőfiről beszélni! . . . Mentségem az, hogy én ide hazajövök és hogy én is innen vittem magammal még gyermeki szivemben Petőfit. Mert mint kis diák én is itt kaptam meg első benyomásként az ő óriási költő-egyéniségének azt a képét, mely azóta nőtt bennem és velem; elevenebb lett új színekkel, teljesebb új vonásokkal, de alap­struktúrájában mégis a hűt pápai kép maradt. Azt hoztam vissza. Vagyis: hazahoztam. Hálás vagyok érte a főiskola nagy­tiszteletű tanári karának, hogy ide hívott engem elmondani a mai pápai diáknemzedék előtt, amit én, a régi pápai diák, Petőfiről tudok, érzek és gondolok. Tudom róla azt, ami köztudomású. Hozzá érzem és gondolom azonban ehez még azt is, amire Petőfinek pápai helyi hagyományoktól nem melegített általános méltatói nem gondolnak, mikor a pápai adatokat csak mint érdekes életrajzi mozzanatokat objektíve kapcsolják a többihez. Nekünk, a pápai diákoknak azonban okunk és jogunk van Petőfiről, a pápai diákról szubjektive is beszélni. Aminthogy joga van a családtagnak, atyafinak, vagy jó barátnak a közélet bármely nagy emberéről a szubjektív szeretet hangján elmondani mindazt, amit ő a nagy ember fejlődésére nézve a maga bizalmasabb meg­figyelései alapján, a maga érzése szerint fontosnak vagy legalább is érde­kesnek gondol. Én Petőfi pápai diákoskodását nemcsak érdekesnek, hanem egész költői pályájára nézve döntő fontosságúnak is tartom. Mert ő Pápát nem bolyongó ösztönének késztetésére kereste fel. Nem szeszélyből, nem találomra, nem azért jött ide, hogy innen hamarosan megint tovább álljon. Ő tudta atya­fiától, Orlai-Petricstől, hogy itt komoly múzsatemplom várja a tudásra­szomjas ifjú lelkeket. Szerencsétlen katonai próbálkozásától megviselten, az a nemesebb öntudatra ébredése hozta őt ide, hogy ő csak tanult emberként találhatja meg méltó helyét, magasabbrendű hivatását e világban. E tuda­tosság alatt, egyelőre csak homályos sejtelmül, ott lappanghatott már a költői becsvágy is. Mert ő természeténél fogva nemcsak vándormadár volt, hanem dalosmadár is — és Pápát sejthette annak az ágnak, melyen végre meg­pihenhet, hogy majdan kedvére meg is szólalhasson. De mégha ez a rejtett lelki processzus, melyet nagyon valószínűnek tartok, csak az én utólagos visszakövetkeztető képzelésem volna, a valóság mégis az, hogy Petőfi csak­ugyan Pápán szólalt meg először, mint igazi költő. Mint olyan még kezdő, de már igazi költő, akiből a nagy költő lesz. Igaz, hogy már Pápa előtt is írt verseket. Ám azok csak afféle zsönge kísérletek, aminek, ha nem is olyan korán mint Petőfitől, más nyugtalan, eszes, rhytmus-érzékkel bíró diákgyerektől szintén telhetnek. Ezek közt a legkorábbi zsöngéi közt csak az 1841-ben, tehát már első pápai időzése évében a Dunavecsén kelt „Vendég" című feltűnően jó, a többi legfeljebb várakozást keltő igéret. Még a már Pápán kelt „Kuruttyó" is csak ilyen.

Next