Pápai Hírlap, 1992 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1992-06-22 / 12. szám
PÁPAI HÍRLAP 4 „Mindig helytálltam, mint egy bokszoló” Portré dr. Hieró Istvánról Pápanyőgér, egy Pápához közeli kis település, amely mindössze egy kis utcából áll. Az embernek csak a házak közül kimagasló templom tűnik fel. A templomhoz közel egy gondozott, takaros kis ház áll. A házhoz közelebb érve a falon egy táblát látok, amelyen ez olvasható: „Dr. Hieró István Stefan nyugalmazott kölni és párizsi magyar plébános.” Egy nem mindennapi életpálya „megélője” lakik ebben a házban. A háromgyerekes kisparaszti sváb-magyar család fia a pápai bencésekhez indult innen el, majd Bréma, Köln, Párizs állomáshelyeken hirdette magyarul az igét a magyar emigránsoknak. A 66 éves atya, aki 1986 óta él itthon, ebben a házban, kérdéseimre nagy nyíltsággal, derűs humorral beszél életéről. — A nyőgéri fiú hogyan tanulhatott tovább, hol, kinek a biztatására taníttatták? — Faluhelyen nagy szó volt a taníttatás, a falunkban a tanítónak volt csak magasabb iskolai végzettsége és egy fő volt az, aki középiskolát végzett. Az elemi iskolás tanítóm befolyására édesanyám akarta, hogy gimnáziumba küldjenek engem, édesapám nem, mivel ő alig várta, hogy dolgozzam a földeken. Anyám őt azzal győzte meg, hogy még van két gyerek, majd ők fognak dolgozni, így a 6 elemi után a pápai bencésekhez jártam gimnáziumba, mivel szüleim nem tudták a kollégiumi díjat fizetni, ezért Vaszarról, a nagybátyámtól jártam iskolába. ( — Mikor gondolta először, hogy pap lesz,és hogyan határozott e hivatás mellett? — 17-18 éves lehettem, amikor először gondoltam erre. Előtte nem nagyon foglalkoztam a papság gondolatával - még szerelmes is voltam. Úgy hetedikes lehettem, amikor a gyóntató káplánom megkérdezte, hogy mi akarok lenni, az válaszoltam, katonatiszt vagy jegyző, ő azt kérdezte, hogy nem akarok-e pap lenni. Én erre elgondolkodtam, s azt mondtam, hogy nem vagyok elég erős, ő erre azt mondta, senki sem erős, csakis Isten kegyelme által. Ez a mondta utána sokszor a fülembe csengett: „Senki sem erős, csak isten kegyelme által.” Így amikor érettségiztem, már kizárólag csak pap akartam lenni, s ekkor már vége volt a háborúnak és nem voltak kecsegtető remények a papok számára. Érdekes, hogy emiatt apám és testvérem nagyon ellene voltak, hogy én pap legyek. „Meg vagy bolondulva, a papokat most fel fogják akasztani” - mondta testvérem. Az apám is így beszélt. A testvérem egy két nap múlva azt mondta, hogy van előnye is annak, hogy én pap leszek. „Hisz naponta bort ihatsz, de remélem, hogy nem olyan pici kancsóból, mint a mi papunk, hanem nagy söröskancsóból fogsz misézni, mint az ugodi „öspörös”. — Ezt követően egy évig a veszprémi teológiára járt. Hogy került ki külföldre tanulni? — Dr. Bánáss László, az akkori veszprémi püspök Innsbruckban végzett a nemzetközi teológián, négy teológusnak helyet eszközölt ki ebben az intézményben, s az egyik én voltam. A püspök azzal a feladattal küldött el minket, hogy doktoráljunk, és az egyházban működő világi szervezetekkel is foglalkozzunk. A hat éves teológia után 1952-ben szenteltek pappá, utána Lille-ben a doktorátusra készültem, az ellenreformációról írtam doktori munkámat. Utána még egy évig az egyház világi munkatársainak képzését tanulmányoztam, erről francia nyelvű diplomám is van. 1956-ban doktoráltam. — Milyen körülmények késztették, hogy nem jött haza? — 1956-ban a püspököm nem hívott haza Magyarországra, ő jól tudta mi várt volna rám. Az odaérkező hírekből és paptársaim tanácsaiból tudtam, hogy nekem most nem tanácsos hazajönni ilyen helyzetben. — S lelkipásztorként hol kezdte? — Észak-Németországba, Brémába helyeztek káplánnak. Az a Bréma Hamburg környéki protestáns vidék volt, a II. világháborús menekültek miatt megnőtt a katolikusok száma, ezért kellett katolikus pap. Az is mutatja, hogy mennyire protestáns vidék volt, hogy káplánként is protestáns családnál laktam. Rendkívüli időben lettem itt magyar pap, az 1956-os menekülteknek volt itt egy gyűjtőtábora, akik Amerikába akartak menni s velük foglalkoztam, nekik magyarul miséztem, s tőlük közvetlenül értesültem az itthon történtekről. — Hogyan lett Kölnben magyar plébános? — 33 éves voltam, amikor a brémai káplánság után önálló lelkész lettem Kölnben. Nagyon sok magyar menekült volt. Először a Minorita rend adott egy cellát, ott éltem egy évig. Majd egy félig lerombolt ház emeletén laktam, majd összebarátkoztam a helybeli egyházi vezetőkkel, különösen is „összetartottam” a kölni bíboros érsekkel, akivel azért volt ez a különleges kapcsolat, mivel ő is Innsbruckban végzett, s ő segített a magyar plébánia létrehozásában. A város szívében létrehoztunk egy három emeletes kultúrközpontot, vendégszobákkal és kultúrtermekkel. 20 új magyar menekültet is befogadtunk, de a menekültek állandóan jöttek, így folyamatosan cserélődtek. Egy ideig Achenba és Düsseldorfba is jártam, összesen 14 évig voltam Kőrben. — Majd a párizsi magyar misszió vezetője lett. — Igen, létezett Párizsban egy magyar misszió, ezt 3 szerzetes vezette, egy bőrgyáros raktárát vették meg, és ezt akarták átalakítani kápolnának- Ellenben nagyon sok konfliktus, széthúzás volt az itteni magyarok között. Erős kézre volt szükség, aki itt majd rendet tud teremteni, úgy látszik, én voltam, hisz engem kértek. S Párizsban szegény papnak számítottam, hisz jövedelmem 1/5-e volt a német fizetésemnek. (A francia papok amúgy is keveset keresnek.) Valóban sikerül rendet teremtenem, megtaláltam a helyem Párizsban is. Amit lelkipásztori tevékenységemben mindig fontosnak tartottam, az a családlátogatás. Nagyon sok családot meglátogattam, megismertem, s a közösségnek nemcsak vallási hanem a magyarságot megtartó szerepe is volt. Most már történelmi személyiségnek számító egyének előadást tartottak nekünk: Pilinszky, Tollas Tibor stb. Cserkészmozgalmat szerveztünk, a korábbi bőrraktárt átépítettük és a földszinten volt a cserkészek terme, beszereztünk egy fénymásoló gépet és körlevelet nyomtattunk magyarul és franciául, így tartottuk a kapcsolatot azokkal a hívekkel, akik nem jártak rendszeresen templomba. Még az akkori magyar nagykövettel is összebarátkoztam. Ők először a rendszer ellenségét látták bennem, fel akarták a közösséget bomlasztani, de rájöttek, hogy ez nem így van, és nagyon jóban voltam a nagykövettel. Majd kaptam egy szívinfarktust, s emiatt kértem a veszprémi püspököt, hogy nyugdíjazzon, és 1986-ban nyugdíjba is mentem. Osztrák állampolgár lévén Ausztriában van lakásom, s a „megörökölt” szülői házban itt élek Nyőgéren. — E hosszú életpálya alatt mi volt a legnagyobb sikere? —Talán mondhatnám azt is, hogy a szentelés, amikor pap lettem, vagy a 25 éves papi jubileum, melyet nagy ünnepség keretében ünnepeltünk Párizsban, de legnagyobb sikerem 1965-ben a kölni magyar ház felépítése volt. — S legnagyobb kudarca? —Az embernek sok nehézség van az életében, sok gond, amit meg kell oldani, de olyan, amit kudarcként kellene elkönyvelnem, nem volt. — Ha mégegyszer kezdhetné Atya, vállalná ezt a kalandos életet, végigcsinálná mégegyszer? — Ha százszor születnék, akkor is ezt csinálnám. Olyan vagyok, mint egy bokszoló, sokszor fogcsikorgatva is, de csinálom a dolgom, s nem menekülök el a szorítóból. Ugyanígy pap lennék, ugyanígy élnék. S azt is elmondhatom magamról, hogy boldog ember vagyok. Egész életemben azt csinálhattam, amit szerettem, s a munkám mindig örömöt jelentett nekem. Elmondhatom, hogy a világon most sem cserélnék senkivel. Kirsch Attila Az Összefogás Pápa Városáért Alapítvány jutalmait a következő tanulók vehették át június 19- én, pénteken: Prágai Bertold szobafestő, az Acsády ISzI tanulója, aki az országos szakmai versenyen elsőhelyezést ért el. Nagy Zoltán, az Acsády ISzI diákja, aki országos súlyemelő versenyen győzedelmeskedett, Néigeth Zoltán, a Batthyány Lajos Mezőgazdasági Szakközépiskola tanulója az országos szakmai tanulmányi versenyen elért első helyezéséért, Vasvári Szilvia, a Nagy László ált. isk. diákja az országos eszperantó tanulmányi versenyen elért első helyezéséért.