Pápai Hírlap, 2002 (15. évfolyam, 1-44. szám)

2002-04-16 / 15. szám

4 Kultúra Pápai Hírlap A költészet napja Pápán ,A költészet simogatás. / Lágyhúsú, aranyszín kenyér. / Za­­mata szívektől, szívekig ér.” Az idézet Bősze Éva, a Pápai Kris­tály köréhez tartozó kőszegi költő egyik verséből való, mely a költészet napjára invitáló meghívó hátsó oldalán található. Ez­­zel a rendező szervek (a pápai Jókai Mór Művelődési Központ és az Alkotó Képzőművészek, írók Országos Szövetségének pápai csoportja)jelezték is az esemény regionális jellegét. Hogy így volt, bizonyítja az ország számos településéről érkezett al­kotó, akiket Puskásné Tófeji Valéria műsorközlő sok szeretet­tel köszöntött. A rendezvény - melyet a Jókai Művelődési Központ színháztermében tartottak - 2002. április 11-én délután­­ méltó volt a város irodalmi ha­gyományaihoz, mind tartal­mában, mind mondanivalójá­ban. Sőt sokszínűségében is. Itt elsősorban a különböző művészetek együttes megje­lenésére gondolok térben és időben. A rendezvényen ott volt a múlt, értékeivel, ott volt a jelen, és ott volt a jövő. Ez megjelent a színpadon és az előtérben is, képekben és művészi szövegben, megje­lent dalokban, versekben, táncokban is. Jó volt látni, és megtapasztalni, hogy az ün­nepség mintegy 300 résztve­vője kellő csendben, nagy átéléssel követett minden eseményt, s számos esetben fejezte ki őszinte tetszését, például az Erkel Ferenc Ének-Zenei Általános Iskola kamarakórusának. Olvasóim és az ünnep szereplői nézzék el nekem, hogy mindenkiről nem tudok szólni. Pedig meg­érdemelnék. Megérdemel­nék az alkotó írók és költők, megérdemelné az a hat vers­mondó is név szerint a nevük említését, akik az antológiá­ban található művekből téma­körönként egy kiválasztott verset előadtak. De a Musical Stúdió két énekese éppúgy, mint a Vadvirág együttes tag­jai is. Itt azonban csak a lé­nyegre szorítkozhatok. Ez pedig a költészet napjáról tör­ténő megemlékezés, Bíró Károly (1914-1975) festőmű­vész kiállításának m­egnyitá­­sa, valamint a Szivárványhíd című jubileumi Kristály anto­lógia bemutatása. A három szereplő a pápai kulturális élet kiemelkedő egyénisége. S háttérben­ ott van Gábriel Sándorné­ a jeles művészet­­pártoló pedagógus, akinek ugyancsak elévülhetetlen ér­demei vannak mind a kiállítás szervezésében, mind a képző­művészeti és irodalmi anyag közzétételében. Engedjék meg kedves olvasóim, hogy először Hódi Lászlóné iroda­lomtanár költészet napi meg­emlékezéséről szóljak. Arról, hogy milyen világosan és fél­reérthetetlenül megfogal­mazta a líra célját és feladatát. Azt, hogy a versekre a XXI. században is szükség van, hi­szen a művészet képes ki­mondani a rettenetét, képes visszaadni az embernek a két­ségek között is a hitet, a re­ményt. Mint ahogy mondta: ’’Költészet nélkül elszürkül a nyelv, elszürkül a szív.” Beszélt még a költészet ha­talmáról. Nagy költőink, köz­tük József Attila jelen­tőségéről. Arról, hogy sokan vallották mesterüknek, s hogy a szép és jó szó erejével akart egy jobb, emberibb vilá­got teremteni, így szándéka ma is változatlanul aktuális. Veszprémmé Turtsányi Valé­ria, a JMK igazgatónője me­leg szavakkal emlékezett meg Bíró Károly festőművészről, az alkotóról. Bemutatta a hu­manista embert, a lokálpatrió­ta pedagógust, az öntörvényű művészt, aki ecsetével lefes­tette a kisváros köztéit, a régi udvarokat, a vízimalmokat, a fákat, a tájat, a bokrokat. Szólt arról a 33 képről, mely a szín­házépület előterében várja a látogatót. Mondanivalóját kolléganője, Nagy Nándorné rendező, és segítőtársa, Gábri­el Sándorné munkájának megköszönésével zárta. Puskásné Tófeji Valéria örömmel nyugtázta, hogy a Szivárványhíd című kötet megjelenése méltó az ünnep­hez. A kötetet jó kézbe venni, kellemes hozzáérni, simogat­ni. „Jó beleolvasni, megérinti a lelket.” Megköszönte a vá­rosi önkormányzat anyagi és erkölcsi segítségét. Majd 4 té­telben a 66 alkotó verseiből hangzott el egy nagyon igé­nyes és szép válogatás. Az ünnep rangját emelte dr. Kovács Zoltán, Pápa város polgármesterének részvétele és ünnepi köszöntője is. A rendezvény 19 órakor Kovács István színművész önálló estjével folytatódott, aki számos kitűnő versét sza­valta el József Attilának, s megszólaltatta a vele egy na­pon született Márai Sándor költő és író nagy költemé­nyét, a Mennyből az angyalt is. Természetesen más klasszikusainkat is - többek között - Petőfit, Adyt Radnó­tit, így vált a nap teljessé, egyetemessé, a művészet, a költészet pápai szép ünnepé­vé. Dr. Tungli Gyula Puskásné Tófeji Valéria A Bíró Károly alkotásaiból válogatott kiállítás Gábriel Sándorné nevét dicséri. 2002. április 16., kedd Gyermekrajzok biztonságunkról Az elmúlt hét keddje óta nagyon megkapó és kedves gyermekrajz-kiállítás látható a Pedagógus Művelődési Ház nagytermében. A tíz éves ju­bileumát ünneplő ÁB-Aegon Általános Biztosító Rt. ugyan­is ez alkalomból gyermekrajz pályázatot hirdetett meg „Biztosítás-biztonság” cím­mel 4-10 éves korig, azaz óvo­dások és kisiskolások számára. Városunk és vonzás­­körzetének kicsi - és még ki­sebb - alkotói igencsak jelentős számban jelentkez­tek munkáikkal, így aztán kö­zel kétszáz szebbnél szebb gyermekrajzban gyönyörköd­hetett és gyönyörködhet még az idelátogató e hó 19-ig. Felgyorsult életünk min­dennapjaiban sok veszély le­selkedik ránk, tapasztalásaink különfélék lehetnek, ám be­szélni róla soha nem felesle­ges. Láttatni mindezt gyer­mekeink szemével, rajzaik­ban megjelenített felhívással különösen nem az. Megragadó az a kedves báj, gyermeki őszinte megnyilvá­nulás, ami szinte valamennyi rajból árad. Ahogyan figyel­meztetnek bennünket, a na­gyokat: tegyük biztonsá­gosabbá életünket, otthonun­kat. A közlekedésben rejlő veszélyek, a fenyegető árvi­zek, tüzek, betörések, rablá­sok, viharok rajzokban, festményekben való megjele­nítése mind-mind szembesít bennünket a valósággal. És azzal a ceruzával, krétával, vízfestékkel megfogalmazott kéréssel is, hogy még jobban vigyázzunk rájuk. A terem adta lehetősége­ket okosan kihasználva, han­gulatos kiállítást sikerült létrehozni a rendezőknek, a gazdag anyag szemet gyö­nyörködtető. Díjazottak is vannak (6 óvodás és 6 kisisko­lás), akik gazdagodtak rajz­eszközökkel és egy-egy tortával, ám a szemlélő hajlik arra, hogy úgy vélekedjék: va­lamennyi kis alkotó munkája örömet okoz, jóleső látvány a szemnek, jóleső érzés a szív­nek. EGY Csevegéseim A közelmúltban látott nap­világot Bauer Teri természet­­gyógyász riportkönyve Cse­vegéseim címmel, amelyben a sokak által ismert és kedvelt hírességekkel folytatott be­szélgetései olvashatók. Ne­ves, magyar sztárokkal arról, hogy mit tesznek egészségük megőrzéséért, és miként dön­tenek probléma esetén a he­lyes út kiválasztásáról. Kedvenc művészeink, si­keres sportolóink és értékes emberek hétköznapjaiba pil­lanthatunk be, és olyan érde­kességekkel találkozhatunk, amelyek eddig még nem je­lentek meg sehol. Huszonegy sztár - Antal Imre, Ábel Anita, Bajor Imre, Balázs Péter, Czigány Ildikó, Csala Zsuzsa, Egerszegi Krisztina, Geszler Dorottya, Kárászy Szilvia, Kertész Zsuzsa, Koncz Gábor, Lukács Sándor, Monspart Sa­rolta, Nemcsák Károly, Nyer­tes Zsuzsa, dr. Papp Ferenc, Rátonyi Hajni, Sáfár Anikó, Szulák Andrea, Tahi Tóth László, Verebes István - meg­lepő nyíltsággal ad betekin­tést magánéletébe, boldogsága, sikere, egészsége titkaiba. Ajánlom a kötetet minden érdemes illetve érdekes iránt fogékony kedves pápai olvasó figyelmébe. K.Z. Kövy Zssolt: ÁLam­ent . Az operaénekes és koporsója Hans Schäfer az I. világháború kitörésének évében, 1914- ben született Münchenben. Édesapja, Gerd Schäfer zeneta­nár és zeneszerző volt a városban. Hans örökölte az apa zenei tehetségét. Több hangszeren is jól játszott már diák korában is, de egyre inkább az éneklés kezdte érdekelni. Érettségije után a berlini zenekonzervatórium ének szakán tanult tovább. Tenorja egyre érettebb és színesebb lett, s még diplomája sem volt, már több jó operaszerepet kapott, s gyors karriert befut­va, hamar ünnepelt tenor lett Németország jeles dalszínházai­ban, s Berlinben is. Bécsben is többször énekelt Mozart, Verdi­s Wagner operáiból. Persze Hitler s a háborúra készülődés szerepvállalásaiban őt is korlátozta. Több esetben is behívták katonának, de min­dig hazaengedték. Fejlődését ez alig törte meg, sikerei szépen szaporodtak. Csak 1944-ben, amikor a hadihelyzet már na­gyon rossz volt, maradt meg Wehrmacht katonának. Az orosz frontra csak 1945 januárjában vezényelték el, s ott rövid har­cok után, február elején szovjet fogságba esett. Ő is a stanislaui lágerbe került, de Zoltánék sokáig nem tudtak róla. A központi lágerben 1946 tavaszán tűnt fel gyö­nyörű áriáival. Az oroszok, amikor megtudták, hogy Hans ope­raénekes, sorsán azonnal javítottak, minden élelemből dupla adagot kapott, nem kellett többet dolgoznia, csak énekelni. Amikor kora reggelre már kiértünk a vasúti állomás melletti nagy gépgyárhoz, addig senki sem kezdhette el a munkáját, amíg Hans nem énekelt el egy-egy áriát a Trubadúrból, a Va­rázsfuvolából, a Rigolettóból, vagy a Traviatából. Mindenki áhítattal hallgatta, s civilek is letették lapátjaikat, s a falakon kívül, a lakosok is hallgatták Hans csodálatos tenorját. Leg­többször ismétlés is volt, s így rendkívüli műélvezettel kezdő­dött a nap. A jutalomtaps persze percekig tartott, s csak az oroszok vetettek véget a szép mulatságnak: no most már min­denki menjen dolgozni. Hans még közbe-közbe kívánság sze­rint énekelt egyet-egyet a tiszteknek, de ez már kamaraműsor volt s ebből a köznép ki volt zárva. Persze más munkabrigádokat is szórakoztatnia kellett, így Zoltánék elég ritkán élvezhették Hans bűbájos énekét. Hans énekelt, énekelt és énekelt. Olykor-olykor az is elő­fordult, hogy a láger nagy udvarán adott műsort, de az is, hogy az év vége táján, a főként németek szervezte kultúresteken is szórakoztatta fogolytársait. Már 1947 januárjába fordult az idő, amikor rossz hírek jöt­tek Hansról. Még egyszer-egyszer énekelt, de egyre reked­tebb lett a hangja. A kivételezés ellenére is gyenge koszt, s az emelletti megerőltető éneklések kikezdték a hangszálait. Ja­nuár végére már beszélni is alig tudott. Az egész láger aggódott érte. Az oroszokat is nagyon lehangolta Hans betegsége. Azt is beszélték, hogy gégerákja van. Pontosat senki sem tudott, csak annyi volt bizonyos, hogy minden orvosi segítség (bár gyógyszer alig volt) ellenére, egyre reménytelenebb helyzet­be került. Február első napjaiban kiszenvedett. Operaházak várták otthon, élete lángja mégis egy orosz hadifogolytábor­ban lobbant el. Mindenkit megdöbbentet Hans halála. A pa­rancsnokság fekete zászlót tűzött a kapubejárat épületére, s tisztes temetést rendelt el. A korábbi hónapokban ezrek és ezrek haltak meg a tábor­ban. Mezítelen testüket ásott gödrökbe szórták, adataikat nem küldték meg hazájuknak. Hans volt az egyetlen, aki ko­porsót kapott. Megengedték, hogy egy német evangélikus fo­golylelkész imát mondjon a sírjánál, s ott lehettek búcsút inteni leghűségesebb barátai is. Ott voltak a parancsnokság tisztjei is, az énekeltetők, s puskalövésekkel köszöntek el tőle, a katonai tiszteletadás rendje szerint. Zoltánék is megsiratták, gyönyörű énekei sokáig ott vissz­hangzottak lelkeikben. De így volt ezzel mindenki a lágerben. Zoltán már hazakerült a fogságból, amikor egy német filmet látott egy operaénekesről, aki szép indulókarrier után, fiatalon egy orosz hadifogolytáborban lelte halálát. Minden mozzanat Hansra emlékeztetett. Nem is lehetett más. Hazájában szá­mon tartották. Nem tudni, hogy porhüvelye hol nyugszik. Stanislauban, vagy azóta már hazavitték. Élete s halála mindenképpen azt példázza, hogy a művészet emberségre ösztönöz, a harmónia megbékít, s a dal üzenete éteri magasságokba száll. Nem tudtuk, hogy házas volt-e, született-e utóda. Egy új Hans, aki fölvette a hangot, amit apjától elrabolt a könyörtelen idő. Talán igen, talán nem. Akárhogy is van, Hans sorsa meg­rendítő emlék maradt.

Next