Pápai Közlöny, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-06 / 32. szám
1899. augusztus 6 PÁPAI KÖZLÖNY 3 S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyomja el azt a harczi zörej, A trombita hangja, ágyú dörej, S holt testemet átfutó paripák, Száguldjanak a kivivott diadalra S ott hagyjanak engemet összetiporva. Nem. Petőfi nem nézhette messziről a harczot, neki oda kellett menni, hol a megtámadott jog és szabadságért küzdöttek, neki oda kellet menni, hol az ágyuk dörögtek s harczi paripák száguldoztak. Tovább megyek: Petőfi nagyságának betetőzéséhez okvetlenül szükség volt arra, hogy ő a csatatéren nyomtalanul vesszen el, s igy alakja legendaszerűvé váljék ! T. J. K. A harczi zaj elnémult s hazánk völgyei és halmai felett az enyészet szelleme lebeget. Petőfi elveszett, de szelleme életben maradt ! Itt van az most is közöttünk ; az ő álmait, ábrándjait, törekvéseit mi örököltük, ezek élnek bennünk és lelkesítenek minket. Ezzel a szellemmel varázsolltuk át az egykori gyászhelyeket virángokká, ezzel nyertük vissza ősi alkotmányunkat, szabadságunkat. Nem gyászolni jöttünk e helyre," a mely városunk falai között Petőfi emlékét kőbevésve őrzi, nem siránkozni akarunk a nagy költő halálának 50-ik évfordulója alkalmából , hanem azért jöttünk itt össze, hogy egyrészt a kegyelet adóját lerójjuk, másrészt pedig hogy ország, világ előtt tanúságot tegyünk arról, hogy Petőfi eszméihez hűek maradtunk, hogy hirdessük a haza és szabadságszeretet. Adja a magyarok nagy istene, hogy Petőfi eszméi mindig éljenek; ez a föld mindenkor magyar legyen s hogy a magyar nép az idők végtelenségéig éljen ! Tüntető taps és éljenzés jutott osztályrészül az ünnepi szónoknak melynek elhangzása után Csomasz Dezső egy alkalmi költeményt szavalt el a tőle megszokott hatással. A férfi énekkar által előadott »Hymnus«-sal az ünnepély véget ért. Petőfi és Jókai szobor. Városunk lelkes közönségének azon mozgalma, hogy Petőfi és Jókai-nak szobrot állít, kezd a megvalósulás stádiumába lépni. A szoborbizottság már megkezdte működését és a következő felhívást bocsájtotta közé : Szobrot Petőfi és Jókainak! Emeljünk szobrot Petőfi Sándornak és Jókai Mórnak ! Emeljünk szobrot e két szellemóriásnak ! Öntsük ércbe a magyar nemzet e két világító oszlopának alakját! Állítsuk fel a szobrokat itt hol a nagyság csírái fejledezni kezdettek ! Állítsuk fel a szobrokat itt, honnét világhódító utjukon megindultak ! Állítsuk fel a Szobrokat Pápán, azon a helyen, ahol Petőfi és Jókai iskolázott, állítsuk fel azokat Petőfi halálának 50-ik évében. Emeljünk szobrot Petőfi és Jókainak ! Ne azért, mintha az emlékezet, és kegyelet elhalása vagy elhomályosodásától félnénk ; ne azért, mint ha nemzetnek tett nagy szolgálatokat meg a jutalmazni akarnók, de emeljünk szobrot Petőfi és Jókainak azért, hogy : a mélyen érzett hálának, tőlünk telhető, kifejezést adjunk, hogy az elismert tartozást, habár csekély részben, lerójjuk. Emeljük fel a szobrokat, hogy a jelen nemzedék érzelméről tanút állítson a nőnek, s a jövő nemzedék példát jövenvehessen az elmúltról. Emeljük fel a szobrokat, annak az ezer ifjúnak, kiket Pápán hogy vezetnek be az ismeretek és tudományok titkaiba, mindig szeme előtt álljon a két nagy férfiú alakja s azoknak szellemétől megtermékenyüljön fogékony lelkük, buzdítást nyerjen mind arra mit igaz, szép és jónak tartunk. Ily érzelmektől áthatva és lelkesítve határozta el Pápa város társadalma a Petőfi és Jókai szobor felállítását, ily érzelmektől eltelve fordulunk mi, alulírottak, is a pápai Petőfi és Jókai szobor végrehajtó bizottságának nevében mindazokhoz, kik az említett elhatározást helyesnek és jónak tartják, kérve , kegyeskedjenek bennünket feladatunk megoldásában adakozásaik és gyűjtéseikkel támogatni. Kérjük továbbá: méltóztassék kegyes adakozás és gyűjtés útján befolyt a összeget, a gyűjtők és adakozók névjegyzékével együtt, legkésőbb folyó évi október hó végéig, Hermann Pál bizottsági pénztárnokhoz Pápára, (vagy a Petőfi- Jókai szobor bizottsághoz egyszerűen Pápán) megküldeni. Az adakozásokat hirlapilag fogjuk kinyugtatni. Kelt Pápán, Dr. Fenyvessy 1899 július hóban. Ferenc, Veszprém vármegye főispánja, a szobor bizottság védnöke. Dr. Hegedűs Lóránt, Harmos Zoltán, országgyűlési képviselő, a pápai Jókai kör alelnöke a szobor bizottság elnöke, Győry a Szobor bizottság társelnöke. Gyula, gimnáziumi tanár, a szobor bizottság jegyzője. Reméljük, hogy a szoborbizottságnak ezen lelkes felhívása visszhangra fog találni s mindenki hazafias kötelességének fogja tartani tőle telhetőleg ezen szoborra adakozni. Adakozásokat lapunk szerkesztősége is elfogad s hirlapilag nyugtáz.. A mult hétről. Kegyeletes ünnepről szól a heti krónika, melyet városunk közönségének kellet volna méltóan megünnepelni. Azért mondom hogy kellett volna, mert az egész ország kivétel nélkül lerótta a kegyelet adóját Petőfi halála félszázados évforduló napján csak mi pápaiak tettünk ebben némi kivételt. Ezzel nem azt akarom jelezni, hogy egyáltalán nem vette ki részét az ünnepélyből,hanem csak azt. Ez érzés megrészegítette Klárát; a szerelem fluiduma végig nyargalt ereiben ; nem is vette észre, hogy a férfi széles mellén nyugszik angyalfeje és csak akkor tudta meg, hogy zokog, midőn füleibe Rajky szavait hallá csengeni: — Ne sírjon . . . hát miért sir ? Akkor ijedten ugrott fel és igyekezett visszanyerni önuralmát. — Tudja miért sírtam az előbb ? — Ha megmondja tudni fogom. — De ha megmondom, akkor ... akkor ön megvet engem, megátkoz ! Rajky úr én egy gonosz szyrén, lelketlen csábító vagyok — kérem ne szakítson meg, most már bevallok mindent ! Én szeretem magát az igaz szerelem lángoló hevével, az igaz nagy szerelem rajongó imádatával, azon szerelemmel mely nem ismer korlátot és melynek oltárán édes örömmel áldozok fel mindent, hallja csak mindent, még női becsületemet is. Da azt is megmondom önnek, nem igaz, hogy özvegy vagyok, tudja meg, hogy férjem van és ha itt marad estig, megláthatja azt az embert, kinek neje vagyok, de kit gyűlölök, kit nem szeretek, kit nem szerettem soha! Mintha villám csapott volna le a derült égből, mely szivét zúzta szét, ugy érezte Rajky István. Ült mozdulatlanul, mint egy szélütött, mint egy halálra ítélt. Aztán eszébe ötlött, hogy hát mért nem mondta ezt meg előbb ez az asszony. A fejébe tódult erre a vér, s keresztül villámlott fagyon : megölte ? De aztán meglátta azt a bűvös szirént ott állani és majdnem megsajnálta. Halott halvány arccal kelt fel s ingó léptekkel ment a kis aranyozott empir asztalhoz, melyen kalapja nyugodott és rá sem nézve a nagy bűnösként ott álló Várhelyi Klára az ajtó felé indult. Már künn volt az előszobában, midőn Klára utánna siklott, megfogta karját, s határozottan szenvedéllyel mondta : — Veled megyek . . . itthagyok mindent mert meghalnék szerelmed nélkül ! A férfi hátrált egy lépéssel, hideg büszke hangon felelt: — Asszonyom 1 kegyed bűnt követett el, tönkre tett egy romlatlan szivet, egy élet boldogságát tette semmivé. Az Isten bocsássa meg nagy bűnét. A földkerekség legboldogabb embere vagyok ha nem lehetett vona de, szeretője nem tudnék lenni. Nem vinne rá a lelkiismeretem, Isten önnel. Örmeittasan, sugárzó arccal hallgatta Klára e szavakat és behízelgő, édes hangon szólalt meg : — Nyújtsa hát legalább kezét . . . ugy lássa ... és most nem is engedem el. Jöjjön vissza, akarom ! És ott benn a szobában esküre emelte fel kezét s komoly, ünnepélyes hangon kezdé. — Rajky úr . . . a mindenható nagy Istenre, ki fölöttünk uralkodik esküszöm önnek, hogy mindabból, amit önnek eddig mondtam csak az igaz, hogy forrón, hogy nagyon, hogy igazán szeretem és e nagy szerelemre esküszöm önnek, hogy nem vagyok e ház úrnője, csak e ház úrnőjének a leánya, esküszöm, hogy nem vagyok asszony ! Itt van a kezem örömmel és boldogsággal nyújtom önnek. Neje leszek. E szavak úgy lettek kimondva, hogy azok igazságáb.an kételkedni nem lehetett. — Klára! — kiáltott fel Rajky ki elvesztett menyországát érezte visszatérni. — Klára! mért kínzott meg ennyire engemet —, s leborult a földre a leány kis, puha kezére, csókokkal halmozta el; a leány érezte, hogy kezére forró könnyek is hullanak.. — Szegényke igazán sajnálom , bocsásson meg a szivének okozott nagy fájdalmakért, de higgje el, nekem is fájt és nagy energiára volt szükségem, hogy végig játszhattam szerepemet. — De ki akartam próbálni szerelmét, szivét. — Ön fényesen kiállta a próbát és meggyőzött arról is, hogy igazán szerető szívvel egyetemben, nemesen érző, jellemes lélek birtokosa. — És most jöjjön az ebédlőbe — folytatá Klára boldog mosollyal karját Rajkyéba fonva — jöjjön, beszéljen a mamával!