Pápai Közlöny, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1899-08-06 / 32. szám

1899. augusztus 6 PÁPAI KÖZLÖNY 3 S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyomja el azt a harczi zörej, A trombita hangja, ágyú dörej, S holt testemet át­futó paripák, Száguldjanak a kivivott diadalra S ott hagyjanak engemet összetiporva. Nem. Petőfi nem nézhette messziről a harczot, neki oda kellett menni, hol a meg­támadott jog és szabadságért küzdöttek, neki oda kellet menni, hol az ágyuk dö­rögtek s harczi paripák száguldoztak. Tovább megyek: Petőfi nagyságának betetőzéséhez okvetlenül szükség volt arra, hogy ő a csa­tatéren nyomtalanul vesszen el, s igy alakja legendaszerűvé váljék ! T. J. K. A harczi zaj elnémult s ha­zánk völgyei és halmai felett az enyészet szelleme lebeget. Petőfi elveszett, de szelleme életben maradt ! Itt van az most is közöttünk ; az ő álmait, ábrándjait, törekvéseit mi örököl­tük, ezek élnek bennünk és lelkesítenek minket. Ezzel a szellemmel varázsolltuk át az egykori gyászhelyeket virángokká, ezzel nyertük vissza ősi alkotmányunkat, szabad­ságunkat. Nem gyászolni jöttünk e helyre," a mely városunk falai között Petőfi emlékét kőbe­vésve őrzi, nem siránkozni akarunk a nagy költő halálának 50-ik évfordulója alkalmá­ból , hanem azért jöttünk itt össze, hogy egyrészt a kegyelet adóját lerójjuk, más­részt pedig hogy ország, világ előtt tanú­ságot tegyünk arról, hogy Petőfi eszméihez hűek maradtunk, hogy hirdessük a haza és szabadságszeretet. Adja a magyarok nagy istene, hogy Petőfi eszméi mindig éljenek; ez a föld mindenkor magyar legyen s hogy a magyar nép az idők végtelenségéig éljen ! Tüntető taps és éljenzés jutott osztályrészül az ünnepi szónoknak mely­nek elhangzása után Csomasz Dezső egy alkalmi költeményt szavalt el a tőle megszokott hatással. A férfi énekkar által előadott »Hymnus«-sal az ünnepély véget ért. Petőfi és Jókai szobor. Városunk lelkes közönségének azon mozgalma, hogy Petőfi és Jókai-nak szobrot állít, kezd a megvalósulás stádiumába lépni. A szoborbizottság már megkezdte működését és a következő felhívást bocsájtotta közé : Szobrot Petőfi­­ és Jókainak! Emeljünk szobrot Petőfi Sándornak és Jókai Mórnak ! Emeljünk szobrot e két szellemóriás­nak ! Öntsük ércbe a magyar nemzet e két világító oszlopának alakját! Állítsuk fel a szobrokat itt­ hol a nagyság csírái fejledezni kezdettek ! Állítsuk fel a szobrokat itt, honnét világhódító utju­kon megindultak ! Állítsuk fel a Szobro­kat Pápán, azon a helyen, a­hol Petőfi és Jókai iskolázott, állítsuk fel azokat Petőfi halálának 50-ik évében. Emeljünk szobrot Petőfi és Jókainak ! Ne azért, mintha az emlékezet, és ke­gyelet elhalása vagy elhomályosodá­sától félnénk ; ne azért, mint ha nemzetnek tett nagy szolgálatokat meg­ a jutalmazni akarnók, de emeljünk szobrot Petőfi és Jókainak azért, hogy : a mélyen érzett hálának, tőlünk telhető, kifejezést adjunk, hogy az elismert tartozást, ha­bár csekély részben, lerójjuk. Emeljük fel a szobrokat, hogy­­ a jelen nemze­dék érzelméről tanút állítson a nőnek, s a jövő nemzedék példát jöven­ve­hessen az elmúltról. Emeljük fel a szobrokat, annak az ezer ifjúnak, kiket Pápán hogy ve­zetnek be az ismeretek és tudományok titkaiba, mindig szeme előtt álljon a két nagy férfiú alakja s azoknak szel­lemétől megtermékenyüljön fogékony lelkük, buzdítást nyerjen mind arra mit igaz, szép és jónak tartunk. Ily érzelmektől áthatva és lelkesítve határozta el Pápa város társadalma a Petőfi és Jókai szobor felállítását, ily érzelmektől eltelve fordulunk mi, alulí­rottak, is a pápai Petőfi és Jókai szo­bor végrehajtó bizottságának nevében mindazokhoz, kik az említett elhatáro­zást helyesnek és jónak tartják, kérve , kegyeskedjenek bennünket feladatunk megoldásában adakozásaik és gyűjtéseik­kel támogatni. Kérjük továbbá: méltóztassék kegyes adakozás és gyűjtés útján befolyt a összeget, a gyűjtők és adakozók névjegy­zékével együtt, legkésőbb folyó évi október hó végéig, Hermann Pál bizottsági pénztárnokhoz Pápára, (vagy a Petőfi- Jókai szobor bizottsághoz egyszerűen Pápán) megküldeni. Az adakozásokat hirlapilag fogjuk kinyugtatni. Kelt Pápán, Dr. Fenyvessy 1899 július hóban. Ferenc, Veszprém vármegye főispánja, a szobor bizottság védnöke. Dr. Hegedűs Lóránt, Harmos Zoltán, országgyűlési képviselő, a pápai Jókai kör alelnöke a szobor bizottság elnöke, Győry a Szobor bizottság társelnöke. Gyula, gimnáziumi tanár, a szobor bizottság jegyzője. Reméljük, hogy a szoborbizottság­nak ezen lelkes felhívása visszhangra fog találni s mindenki hazafias köteles­ségének fogja tartani tőle telhetőleg ezen szoborra adakozni. Adakozásokat lapunk szerkesztő­sége is elfogad s hirlapilag nyugtáz.. A mult hétről. Kegyeletes ünnepről szól a heti krónika, melyet városunk közönségének kellet volna méltóan megünnepelni. Azért mondom hogy kellett volna, mert az egész ország kivétel nélkül lerótta a kegyelet adóját Petőfi halála félszázados évforduló napján csak mi pápaiak tettünk ebben némi kivételt. Ezzel nem azt akarom jelezni, hogy egyáltalán nem vette ki részét az ünnepélyből,­­hanem csak azt. Ez érzés megrészegítette Klárát; a sze­relem fluiduma végig nyargalt ereiben ; nem is vette észre, hogy a férfi széles mellén nyugszik angyalfeje és csak akkor tudta meg, hogy zokog, midőn füleibe Rajky szavait hallá csengeni: — Ne sírjon . . . hát miért sir ? Akkor ijedten ugrott fel és igyekezett visszanyerni önuralmát. — Tudja miért sírtam az előbb ? — Ha megmondja tudni fogom. — De ha megmondom, akkor ... akkor ön megvet engem, megátkoz ! Rajky úr én egy gonosz szyrén, lelketlen csábító vagyok — kérem ne szakítson meg, most már beval­lok mindent ! Én szeretem magát az igaz szerelem lángoló hevével, az igaz nagy sze­relem rajongó imádatával, azon szerelemmel mely nem ismer korlátot és melynek oltárán édes örömmel áldozok fel mindent, hallja csak mindent, még női becsületemet is. Da azt is megmondom önnek, nem igaz, hogy özvegy vagyok, tudja meg, hogy férjem van és ha itt marad estig, megláthatja azt az embert, kinek neje vagyok, de kit gyűlölök, kit nem szeretek, kit nem szeret­tem soha! Mintha villám csapott volna le a derült égből, mely szivét zúzta szét, ugy érezte Rajky István. Ült mozdulatlanul, mint egy szélütött, mint egy halálra ítélt. Aztán eszébe ötlött, hogy hát mért nem mondta ezt meg előbb ez az as­szony. A fejébe tódult erre a vér, s keresztül villámlott fagyon : megölte ? De aztán meglátta azt a bűvös szirént ott állani és majdnem megsajnálta. Halott halvány arccal kelt fel s ingó léptekkel ment a kis aranyo­zott empir asztalhoz, melyen kalapja nyugo­dott és rá sem nézve a nagy bűnösként ott álló Várhelyi Klára az ajtó felé indult. Már künn volt az előszobában, midőn Klára utánna siklott, megfogta karját, s határozottan szen­vedél­lyel mondta : — Veled megyek . . . itthagyok mindent mert meghalnék szerelmed nélkül ! A férfi hátrált egy lépéssel, hideg büszke hangon felelt: — Asszonyom 1 kegyed bűnt követett el, tönkre tett egy romlatlan szivet, egy élet boldogságát tette semmivé. Az Isten bocsássa meg nagy bűnét. A föld­kerekség legboldo­gabb embere vagyok ha nem lehetett vo­na de, szeretője nem tudnék lenni. Nem vinne rá a lelkiismeretem, Isten önnel. Örmeittasan, sugárzó arccal hallgatta Klára e szavakat és behízelgő, édes hangon szólalt meg : — Nyújtsa hát legalább kezét . . . ugy lássa ... és most nem is engedem el. Jöj­jön vissza, akarom ! És ott benn a szobában esküre emelte fel kezét s komoly, ünnepélyes hangon kezdé. — Rajky úr . . . a mindenható nagy Istenre, ki fölöttünk uralkodik esküszöm ön­­­nek, hogy mindabból, amit önnek eddig mondtam csak az igaz, hogy forrón, hogy nagyon, hogy igazán szeretem és e­ nagy szerelemre esküszöm önnek, hogy nem va­gyok e ház úrnője, csak e ház úrnőjének a leánya, esküszöm, hogy nem vagyok asszony ! Itt van a kezem örömmel és boldogsággal nyújtom önnek. Neje leszek. E szavak úgy lettek kimondva, hogy azok igazságáb.an kételkedni nem lehetett. — Klára! — kiáltott fel Rajky ki el­vesztett menyországát érezte visszatérni. — Klára! mért kínzott meg ennyire en­gemet —, s leborult a földre a leány kis, puha kezére, csókokkal halmozta el; a leán­y érezte, hogy kezére forró könnyek is hullanak.. — Szegényke igazán sajnálom , bocsás­son meg a szivének okozott nagy fájdalma­kért, de higgje el, nekem is fájt és nagy energiára volt szükségem, hogy végig játsz­hattam szerepemet. — De ki akartam pró­bálni szerelmét, szivét. — Ön fényesen kiállta a próbát és meggyőzött arról is, hogy igazán szerető szívvel egyetemben, nemesen érző, jellemes lélek birtokosa. — És most jöjjön az ebéd­lőbe — folytatá Klára boldog mosol­lyal karját Rajkyéba fonva — jöjjön, beszéljen a mamával!

Next