Kristály, 1993 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1993-03-01 / 1. szám

nuljanak. Erre inkább dízelek járnak, ahol meg villany távvezeték van, ott villamos mozdonyok tiletnek-tolatnak. — Nem egészen! ... Abban tévedhetetlenül igazad van, hogy ezek a mozdonyok nyihognak, s persze tiletnek-tolatnak is. Csakhogy megkér­dezted-e már magadtól, mitől mozognak? Bűvös neveket soroltál: füstös csühögő, olajos dízel, villanyos mozdony, de még mindig hallgat előtted egy nagy titok: mégis miért cammog, lelattyog, jár, fut, siet, surran, rideg­­robog, vágtat ez a sok masina ? Micsoda viszi őket ? — És mi ? — Mi. Suparmanek. — Szuperemek? — Szu-per-me-nek! — Azok micsodák? — Erős emberek. Síneket úgy csavarnak izmos karjaikra, mint édes­anyád kötéskor a gombolyagot. Az egyik elöl van, a mozdonynál, a má­sik a kocsik mögött, ő meg tolja a szerelvényt ... Supermanek vannak mindenütt. Ők mozgatják kezedben a kanalat, kutyádnak a füleit, a me­zőn a virágokat, a repülőgépben a motort, a rakétában a lángokat. . . — De hát nem látom őket. — Mert láthatatlanok ... Mi lenne, ha csak úgy észrevehetnénk őket?! — Mese. Egészen biztosan most találod ki az egészet... A vonat szénnel, olajjal, villannyal megy. — De ha mondom! Még téged is, engem is ők mozgatnak. A bal lábam az egyik, a jobb a másik. Nézd csak! ... Elhiszed már? — s olyan meg­győzően, mint még soha eleddig, mutatom neki girbe-görbe lábaimat. — Űrmese! — Egészen kitüntető véleményed van rólam ... — A madár nem beszél, a furulya nem nevet, a bárány nem táncol ... Apu mindig ezt mondja nekem. Hogy ez sincs, hogy az sincs. — Apu nem ismerte a Supermaneket, pedig jó fiúk, mindenkinek be­mutatkoznak .... de van, akinek örökre láthatatlanok maradnak ... — De ugye, azért a Viktor nevű kisfiúknak is bemutatkoznak? — Ahogy gondolod! ... Hamarosan módot adnak rá — s a távolba mutattam, újból az ismerős töltésre, ahol egy dízelmozdony tűnt fel, mintha ünneplőre váltotta volna fakó színeit valaki kedvéért. Lajtai Gábor Mese (Endre ebem s egy remete esete, eperrel) Egy csendes kedd reggelen — szeptember eleje lehetett — ebemmel fel­kerekedtem, s elmentem kedvenc helyemre, egy fenyves rengetegbe, mely E. mellett rejtezett. Mentem-mendegettem, tekeregtem egyre, s egyszerre egy kedves re­mete emelkedett fel velem szemben. — Gyere velem! — tegezett le. — Egye fene — feleltem, s vele mentem. Elvezetett egy csendes helyre. Egy csermely mellett egy szende fekete kecske legelgetett, s kedvesen mekegett. — Ez Elek. Reggelente megfejem; rengeteg tejet termel nekem. Szedret, egrest, epret eszegetek, s nem kellenek nekem egyebek. — Egy­eb sem kellene? Neve Endre — feleltem, ebemre terelve e cse­­velyt. Elmerengett. — Kedves eb. Ellennevelem. S neked nem kell? — Nem. Nesze! De nekem eper kellene helyette. Nem leptem meg. Egy rekesz epret szerzett, s kezembe tette. — Ezt neked szedtem. Tedd el! Egy epret helyben megettem, s negyvenet zsebembe tettem. — Mennem kell... — Menj — felelte. — Endre ebed velem rendes helyen lesz. S e helyet ne fecsegd el embereknek. Nem lenne helyes. — Rendben. Elmentem, s E­ fele menet epremet eszegetve fergeteges kedvem kere­kedett, mert eszemben felelevenedett: kedvenc fenyvesemben egy remete Endre ebemmel kedvtelve szemtelen verebeket kerget egyre. Nemde?... Füredi Lilla VILÁGÚTLEVÉL Végre! — na végre megértem a napot amely a kezembe egy Világútlevelet adott. Megéltem! — végre megértem hogy átléphetem e vastag küszöböt amely eddig engem egy házhoz egy hazához kötött. A határon túlra régóta vágytam és hónapokon át terveket csináltam oda — hová nem jutottam el eddig soha még szétnézni azon a tájon milyen kék az ég. És már elindultam, jöttem-mentem határokon át országról országra, amikor egy napon fáradtan egy küszöbnél megálltam — mert mintha szivem elhagyott volna s a lelkem elszökött — ? A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBE KÖLTÖZÖTT. Hát innét tovább — nem kész utam? Hát itt ért utol a Végzet?! Ó, Bölcs Sors! — Te nagy Rendező! Ezt megköszönöm Néked. * Stancsics Erzsébet GEOMETRIA Ha már szürkévé halványul a remény, a zene dallamtalan hangzavar és fénytelen varjúszárny marad szemed derült ege alatt: minden sugár túlmutat a kövön sziklák vad élébe ütközőn s nem lesz formátlan haszontalanság, ha szív helyett kövekben dobban meg Novográdecz Mária DILEMMÁM ISTENNEL Véremet szívja a százarcú halál. Istenem, imám vajon megtalál? Agyamat fürkészi a gonosz. A túlvilág vajon megnyugvást hoz? Istenem, miért nem ebben az életben adsz egy kis reményt, hogy láthassam értelmét annak, hogy megszülettem. 5

Next