Kristály, 1994 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1994-03-01 / 1. szám

AMATŐR KÖLTŐK ÍRÓK SZERVEZETÉNEK LAPJA • Ötödik évfolyam • 1. szám • 1994. március • Pápa Puskás Tófeji Vak­ Kedves Alkotótársam! Tisztelettel üdvözlöm Önt abból az alkalomból, hogy szervezetünk központi lapjának, a Kristálynak Pápán készült első példányát tartja a kezében! Öröm számomra, hogy az egyetemes magyar kultúra egyik forrásvidékén, — éppen Petőfi és Jókai iskolavárosában — készült ez az egész országot átfogó, irodalmi folyóirat. Arra kérem, hogy elolvasás után próbálja megfogalmazni önmagának e lapról kialakult véleményét! De ha arra is jut energiájából és pénztárcájából, — sajnos megemelkedett a postai díjszabás! —, hogy megírja nekem, azt már előre tiszte­lettel megköszönöm. A szervezet ügyét a jobbító szándékú, előremutató vélemé­nyek segítik. Ennek a lapnak publikálási lehetőségei és múltjára való tekintettel is fenn kell maradnia. Ha az az ára, hogy évenként más-más városban készítsék társadalmi munkában, akkor ezt az áldozatot minden olyan tagnak meg kell hoznia, aki képes felnőni a megbízatáshoz. Én mindenképpen megpróbálom, ha már rámtalált ez a feladat. Természetesen, az Ön segítsége nélkül ez nem lesz lehetséges. Minden közös vállalkozást az összetartás erősít. A levelekből sugárzó őszinte önvallomások csodálatos tényt erősítettek meg bennem: sohasem késő elkezdeni valamit, ha az bearanyozza az ember hétköz­napjait. Elsősorban kinek ír a megszállott, nyughatatlan, mindig valamit kereső ember? Természetesen önmagának, hisz az írás magányos kaland. Ha sikerül megfogalmazni nyomasztó aggodalmait, már bizonyos mértékig meg is nyugszik. Ha még nyomtatásba is kerülhet, az már ráadás, az élet ajándéka. De az igazi öröm az, amelyet másoknak okozunk, ha az olvasó úgy érzi, „a lelkembe látott, én is ezt akartam mondani”. Minden vers az élet értelméről szól, akármilyen picinek tűnő a témája. A vers ima, könyörgés, vágy,­­ így álmodik a költők által az emberiség. A „vers a szere­tet nyelve”, kegyelem, amellyel a sors megajándékozza íróját, olvasóját. A vers felemel, nyugtat, nyugtalanít, rádöbbent, hogy élünk. Levelükben néhányan korukra hivatkoznak, elnézést kérve. Kérem, tessék csak írni, akárhány éves Kedves Tagtársam, mert nem ősz hajával ír az ember, hanem érett eszével. Az ilyen érzékeny lélekkel megáldott-vert ember tele van minden szépség iránti rajongással. A szívet-lelket feszítő érzéseket írással szabadíthatjuk ki az őspalackból. A „szent őrület” pillanatában fogant gondolat lehet akár maradandó értékű is. De senkit ne keserítsen el, ha­nem halhatatlan, amit leírt. A fontos az, hogy üzenete legyen a mának, esetleg a jövőnek is. Egyetlen alkotásban sem találtam önteltséget, inkább az önzés leküzdésének készségét, a szerénységre való törekvést tapasztaltam. Maradjunk csak meg to­vábbra is ilyen tiszta, egyszerű, természetes forrásnak! Eszembe jut egy anekdota. Azt mondja a fecske a pacsirtának: — Csak azért repülsz oly magasan barátom, hogy meg ne hallják az éneked? A pacsirta rá se néz, nem válaszol, inkább egyre magasabbra száll. A f­ecske látva ezt, a többit már önmagában kérdezi: — Vagy azért, hogy ne tudd, ne lásd, mi történik idelent? Úgy gondolom, kellenek a pacsirták, akik magasan szállva énekelnek, mégha nem értjük is őket, csak miattuk emeljük égre a tekintetünket. De kellenek a fecskék is, akik itt, lent élnek közöttünk, és kedves csicsergésükkel a hétköznap­jainkba varázsolnak ünnepi pillanatokat. Én hiszem, hogy szüksége van ránk a világnak. Mi, akik édes anyanyelvünk legszebb kifejezéseivel fogalmazunk el­őrejelzéseket, óva intünk bajtól, a „szent fát” nem tehetjük félre csak azért, mert amatőrök vagyunk! Minden naggyá lett büszkeségünk amatőr volt egykoron. Ebben a felesleges nyugtalanságban, ami körülöttünk zajlik, békéért, csendért ki­áltsanak, akik tudnak! Kívánom, hogy sok tiszta forrás fakad­jon a sziklák hasadékából, legyenek ezek­ké, patakokká, és együtt érjenek el az óce­ánig mindnyájunk örömére! Őszinte tisztelettel kívánok minden ked­ves alkotótársamnak jó egészséget, ihle­tett órákat, napokat, éveket. Túlélni a jelent nekünk ma nem lehet elég. A magunkhoz méltót fel kell fedezni még: feledés úját a fájdalomnak, vízumot az elfolytott álmoknak, jobb idők reményét a nemzetnek, örök békét a szent emlékeknek. Sebeink gyógyulnak majd a tiszták szavától. Álmodjunk ma együtt egy boldogabb hazáról!

Next