Pápai Kristály, 1996 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1996-03-01 / 1. szám
Hadnagy András (Bp.) Újévi köszöntő Mire elmegy felettünk az idő, Akár csak egy év, mint most, Tudjuk már, hogy hol szorít a cipő. Túléltük, s megéltünk egy kort. Van, ki e szorításban többet élt, Van, ki kevesebbet eddig, De nagy hittel új célra eltökélt. Küzdeni fog, Csakhogy meddig?! A zenekarból elmegy egy zenész. A legjobb távozik békén. Elillan egyenként majd az egész, s egy marad hajón a végén. Segítségért kiált, de késő már. Hallja még a régi zenét, De az induló év erőre vár, S hitte, hogy jobb lesz, mit remélsz. Aldobolyi Nagy Etelka (Cegléd) Újév hajnalán Az évek elteltek, a gondok megviseltek. Hinni és remélni, jó volna jobban élni. Ha hús jutna a tálba, ha nem lenne fizetetlen számla. Ha nem keresnénk a filléreket, hogy miből vegyünk holnap kenyeret. Ha nemcsak magunk elé néznénk, másokat is észrevennénk. Ha egy nagy család lennénk, ahol egymást segítenénk. Sárosi Rózsa (Tatabánya) Farsangolás Januárban farsangolunk, táncolunk és dalolgatunk. A sok fergeteges táncba’ Elkopik a cipő sarka. Aranyszínű, zamatos borral telnek meg a poharak, szemrevaló, csinos lányok párjában nem maradnak. Márciusnak vége felé mögöttünk hagyjuk a telet. Szemet, szívet gyönyörködtet, a rügyet fakasztó kikelet. -4 - ünnepnapot Horváth Lászlóné (Pápa) A nagyböjt kapujában (Hamvazószerda) Letérdelek az oltár elé, meghajtom fejemet és a pap hamuval keresztet rajzol a homlokomra. „Emlékezz, ember, hogy porból vagy és porrá leszel!” Homlokomról pihénél is könnyebben imára kulcsolt kezemre hull a hamu. Elgondolkodom: a hamu, amivel a pap meghinti homlokom, annak a szentelt barkának a hamuja, amivel az előző év virágvasárnapján Megváltónkat köszöntöttük. Az akkor még zöldellő barkaág, most csak szürke hamu. Az elmúlásra gondolok,... túl vagyok az ifjúságon... rohanás az életem... hangyaszorgalommal gyűjtögetek, hogy majd gondtalanok legyenek nyugdíjas éveim... És itt áll a nagyböjt kapujában „Emlékezz ember... ” A hamu a lelkemig hatol... Gyűjtöttem-e olyat, ami átkísér a Mindenható elé? Hisz a por és hamu viszonylatában minden elveszti értékét, csak a tetteim követhetnek. Rád gondolok, Uram! Szenvedésedre. Aki érettünk vérrel verejtékezett. Akit értünk megostoroztak. Akit értünk tövissel koronáztak. Aki értünk a nehéz keresztet hordozta. Akit értünk keresztre feszítettek. „Hajtsd meg lombod, a magas fa, nyisd puhára ágaid! Bár merevnek és keménynek születtél, Most légy szelíd! És öleld át puha lágyan nagy királyunk tagjait!" Értem, értünk meghaltál, de úgy, hogy mindörökre velünk maradtál. Herczeg Lajos (Kecskemét) Nőnapon Az első szó, amikor jutunk a fényre, Egy női hang szerelmes gügyögése, Az első érintés, aminek nincsen mása, Anyánk kezének lágy simogatása. Még tudatlan, apró kis lények vagyunk, De annyit tudunk már: egy nőhöz bújunk, S ha szállnak az órák, a napok, az évek, övó melegét keressük a női kéznek. Léptünk vigyázza, utunk figyeli gonddal, Szive tele van értünk aggodalommal; Tudja, ha bántanak gyötör a bánat, Neki jobban fáj: a drága mamának. Sorsunk kutatja féltő tekintet, óh! drága nők, elétek virágot hintek. - S később ha felnőttünk, port is találtunk: Kedves lány, asszony vigyázza álmunk, Megveti ágyunk megtölti kendőnk, Figyelő szemmel nézi jövendőnk. Életünk nehéz? - Nekik sem könnyebb! Sokszor hullatnak miattunk könnyet... Nem kérnek sokat: hűséget, csókot, Egy megértő szót egy kedves bókot, Mosolygós nappalt es nyugodt álmot, Szerető szívet boldog családot, áh! kedves nők elétek virágot hintek, Ti tesztek igazán boldoggá minket! Legyen szép telketek örömmel teli, Nem tudom hálámat igazán elmondani. Veletek teljes a mi életünk Legyetek mindenben mindig velünk! E szép tavaszi napon boldogan köszöntöm őket, Életünk társait, a drága nőket! Bognár Papp Irén (Kurd) József Attilához (A költészet napjára emlékezünk Bognár Papp Irén versével) Szép a bánat, ha illana... szomorú szemedben bújik a mosoly és tovaszáll, mint hintaló füstje, ha leng a hó, és fő a kályhán ételed, fenséges királyi lakoma. - Mi lesz a vacsora, Mama? - Kis „püngrücöm”, hát „hercsula”! Gyere, hallgassuk a csillagokat, Te árva fiú, mint zizegnek fent a sűrűjében, hol a Tündérkert úszik álmodon. Hiába hívlak, magadban lépkedsz, opálos Tejúton. Érted sír minden ami fáj! az éhezés, a háború, a vadmadár. Pásztorcsillagod nyája már rég szerteszéledt... Hozzád szólok, figyelsz, drága? Szaladjunk ki az utcára! Nézd Attila, tiéd minden! Tied a föld, Tied a gyár, a sülthús a tálban ingyen, s pilleszárnyon repül a nyár. Lehet, hogy a napból fonjuk tüzes, égő koronánkat? Csillagokból? Dideregve ráhajolva szép fejünkre.