Pápai Kristály, 1999 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1999-03-01 / 1. szám

Pápai Kristály 1999. tavasz Német Miklósné a hivatalos nevem. Benke Rita a lánykori, és ezen a néven írom verseimet. Idén 44 éves leszek az Ikrek jegyében. Devecserben élek férjemmel. Fiúnk már önálló életet él. Munkahelyem: a Transpac Hungary Kft, titkárságvezető vagyok. Ars poeticám: Szeretet, megértés együttérzés: az előítéletek nélküli szeretet­­ egzakt tudományok mértékegységeivel nem mérhető, mégis­­ a legfőbb létező energia, melynek hatását még tovább növeli az együttérzés és az empátia. Megbocsátás, jóság: talán egyáltalán nem kellene visszadobni semmit a kővel dobálózónak. inkább segítsük, hogy megbocsáthasson magának Legfeljebb kínáljuk meg egy gazdag mosollyal, hiszen azért dobálózik, mert el­felejtette már mi is az. Megismerés: egész életemben elkísért a jó értelemben vett kíváncsiság minden láthatóval és láthatatlannal szemben. A baj csak az, hogy e vággyal szemben egyre inkább kevésnek érzem a rendelkezésemre álló időt. Évekig azt gondoltam, hogy biztosan sokadmagammal együtt szólnak bennem is a versek, és nincs ebben semmi különös, majd elfojtottam - magamnak is ártva - és a minimumra szorítottam a feltörekvő gondolatokat. De ma már nem bírok vele... írnom kell ! ELFOLYT IDŐ az absztrakt idő Dali kihűlt szemével néz­­igéz, folyós méz: még másfél év és betelt az ígért, megélni remélt kétezeré­v farkas szeme zokog, könnye csorog, monoton kopog homokos romokon Szentkönyv hét mord lovasa, ropog a jóslata, komort nyomort sorol az időesö lepergő felhőzeten dörög, eljövendő időről hörög örömök, gyönyörök ördögök üszkös ölében - őrült j­ö­v siessetek, nagyon siessetek váltsatok gyorsan sebességet eszeveszetten pergett le az ígéretesnek hitt hideg-ridegjelen leejtettem, felemeltem, kezemben lebegtettem fényes telkemet még egy esély kellene neki, aki meg még nem lehetett sorsunk, a kétarcú Janus reményt vetél, úgy temetett jelenünk érdemtelen, elvesztette képességét a nemzésre s üresen-véresen, görcsben fetrengő meddő méhe az I­s már húsz éve akár ma lenne rémülten emeltem a munkáról fel fejem s megdermedt a lelkem a hírt szpíker mondta be: Nagy László elment örökre elment tegnap még ő sírt, mit tettél Latinovits Zoltán és tudván tudta ő nem ripacs, ő a koronás magyar színészkirály és hiába, hogy "Nagyon fáj", mint József Attilát megfojtotta a silány vakvágányra futott a kényszerű veszprémi nyár meghalt meghalt Latinovits Zoltán párhuzam a sorsuk, vers vont vonalakat László megrajzolta Zoltán eldalolta és Nagy László kerekét iszkázi ló vonta és mozdony­kerék lett zoltán koszorúja Zoltán fölszállt "versmondó nagyharangnak" és harangok jöttek Lászlóért hangos jajjal jaj, Istenem, hogy lehet, hogy lehet egyre több a gyászom, a gyászom már nekem oly furcsa: sírok sírnak visszhangot lelkemben a harangok is már bennem, bennem zengenek a sor rám került: elszöknek mellőlem a szívem kedvesei egyre többen mennek csikorgón rínak a szavak fekete cseppeket értetek szememnek gyöngy könnye permetez szívem keserve koszorús ereket repeszt dundi felhobolyban dalt dúdol dúrban lágyan lengő langy keres szavakat, szája még hallgat, feslett gondolata elcsábult cseresznye reszket minden sejtje édes-szemérmes délnyugati szél fényekről beszél szirmot nyit felé virágselyme még didereg ám kacér mosollyal nevet csalóka fényben szerelmet remél ÁPRILIS CARMINA BURANA Hold fénye csillagok éke felhők szeszélye szelek szenvedélye repkednek a réten. Elbűvölik szépen köd száll a szemére s a szerelmes éjjel magáévá tette. Édes kis lidércek táncoltak éppen szellemek égtek démoni kéjjel. Apró kisördög póznán ücsörgött szíve dübörgött édes gyönyörtől csödre kiömlött. Tündér­ének csengett-zengett aranyágon kobold lengett manóból lett legények nászágyakra feküdtek. Folyó oltja mézzel vagytól rengő tengert ez meghálálta szépen s termékeny méhe elringatta mélyen. Szoprán szirének víz felett lebegve hajósok szívének bájdalt énekeltek. Bűbájt regéltek áldozva éppen vagy istenének Ámor seregének lázas remegéssel. fája ál-halott még évgyűrűs törzsén dermedt bőrén kőkemény jégen tör élő bibécske gyémánt-ár fején hihetetlen hittel kincset hirdet: minden szívben télre tavasz, őszre tél, megingathatatlan feketén ül a tél új korról mesél és életre hívó esély. végtelen remény 6 N­emutottcogife BENKE RITA (Devecser) 1998-BAN 3 K­E

Next