Pápai Lapok, 1876 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1876-10-14 / 42. szám
hetné azon igazán nagyszerű és fáradságos munkát, mit ujabb időben is az emberszeretet érdekében végzett s minek az anyagi áldozatok hosszú sora, miket hozott, aránylag csak csekély részét képezék ? Pápa városa jó hírneve fennáll: ezután is meg fog neki felelni s nem fogja lapját, a szellemi szabadság egyik jelentékeny oszlopát romba dőlni hagyni. ~ j Az uj szerkesztőt pedig szivünkből üdvözöljük. Nem ismerjük programmját *). De mi is lehetne más annak tartalma, mint, hogy halad 11i kiván, hogy a valódi emberiesség tolmácsa, a szent igazságok hirdetője a szükséges és hasznos előmozdítója, a közművelődés és szellemi gyarapodás igaz munkása részen ? Adjon az ég erőt és kitartást nehéz feladata teljesítéséhez. A sok tüske szúrás, mely ki nem maradand, ne bénítsa meg a haladás utján. Elfogadni nem, de áldozni tudni érdemes férfiúhoz illő. S most még csak egyet! Tartsa meg és engedje másnak is a lelkiismeret szabadságát, hogy minden ember bajába 11 ha segélyt 11 e 111, legalább vigaszt 1yerjen. Mir. Stadler Károly. Viszonválaszul Gyurátz urnak. Mennyivel magasabb szempontból mérlegeli Bocsor jeles történészünk a hunnép szerepét, én így szólottam cikkemben . Gyurátz ur erre így felel : „Őszintén szólva, t. Pereszlényi úr, én bizony nem tudom." Az is szép, ha az ember őszintén megvallja, midőn valamely dolgot tisztán nem ért. — Hanem ezen szerény önvallomása Gyurátz urnak, ugy látszik, nem volt őszinte, mert nyomban e kijelentés után, nyugodt lélekkel meri állítani, hogy az ő nyilatkozata megegyez Boesor szavainak jól felfogott értelmével. — E1t pedig erre nyugodt lélekkel azt mondom , hogy biz az egyátalában nem egyez meg , s bármily udvariatlan ténynek lássék is, kénytelen vagyok leszállítani Gyurátz urat azon magaslatról, melyen Bocsorunk áll. — Nagy a közbevetés Gyurátz ur, ön és Bocsor között, véletlen az úr, mely itt tátong. — Bocsor a történet e 111 hegyommain áll, onnan néz széllyel világosan látó szemekkel s itéli meg a lezajlott századok nagy tényeit, a történeti fejlemények irányát, alapokait: ön pedig a krónikák alacsony halmocskáin botorkál, s a hős hunnép világrázó szereplésében, hadjárataiban nem lát egyebet, mint a vérontó fegyverek villogásait, mint egy borzasztó porfelleget, melyet a vihar felkorbácsolt. nn. Bocsor szerint, ugy jelenik meg a hunnép a történelem színpadán, mint egy eszme képviselője, mint a romlott római birodalomnak kikezdője, azon római birodalomé, mely tűzzel- vassal pusztítá az ifjú keresztyénséget, lelki vakságában, butaságában hadat üzenve a világot átalakító nagy eszméknek ! Ön szerint pedig a hunok fellépése csak egy romboló vihar volt, minden cél minden eszmék nélkül, sőt ön elkezd keseregni a hunok által feldúlt régi római műveltségen, a tudomány és művészet azon számtalan remek alkotásain, drága emlékein, melyeknek a hunnép sírásója vala. Szegény hunnép ! ugyan mit vétettetek ti Gyurátz urnak, hogy annyira elítéli s kárhoztatja történelmi szereplésteket; jellemetekből letagad minden szép vonást, és csak mint vérontó fegyveres népet mint sirásókat szerepeltet benneteket. — Legyen az ö gustusa szerint, lássátok dicső szellemek, igy csak egyedül Gyurátz ur nyilatkozik feleleteket; költőink és tudósaink nagy serege egészen másként beszél. f Kerékgyártó Árpád, például, teljesen eltér Gyurátz úrtól, szerinte: „A nagyszámú és erőteljes hunok, keletet és nyugatot megrendítették, s Európa újjászületésének voltak eszközöi." — 8omhelügyi Ferenc pedig így szól Attiláról: „Ő kétségtelen, századának egyik legnagyobb embere volt. Rendkívül éles ész, jellemszilárdság, fortély, nagyság és más uralkodói tulajdonok egyesültek benne vadsággal és zsarnoki önkénynyel, melyek iránta nem csak egyesekben, hanem nemzetekben a fejedelem és hódolat érzetét keltették fel." — Lássa Gyurátz ur, az ilyen jellemrajzot s nyilatkozatot tartjuk mi a valósággal egyező részrehajlatlan bírálatnak , ilyennek kell lenni a kritikának. — Somhegyi elmondja Attilának árnyoldalait is, de megvallja egyszersmind, hogy ö századának egyik legnagyobb embere volt. E kis kitérés után térjünk vissza tárgyunkhoz. Gyurátz úr szerint tehát a hunnép a római műveltség sírásója vala ; nem akarjuk vitatni, mennyire bír históriai alappal Gyurátz ur ezen állítása, mennyiben nem : felvett tárgyunkhoz ez nem is tartozik ; de már itt, első pillanatra, észre fogja venni maga a jámbor olvasó azon ég- föld különbséget, mely Gyurátz ur s Bocsor közt a históriai felfogás dolgában létezik. A keresztyénség kibontá már lobogóit, megindítá szellemi hadoszlopait az ó világ már magában is roskadozó vallási, állami és társadalmi rendszere ellen. A világuralomra törő Róma jókor észrevévé a szent eszmék szelének lengését, az uj kovásznak veszedelmes voltát s összes anyagi nyers erejével oda hatott, azon volt, hogy az uj eszméket leterítse, az élet és igazság lánglelkü bajnokait máglyákra és vérpadokra vigye. És csakugyan egymást érték a vérfürdők Rómában, a vértanuk csonthalmai jelölték meg azon utat, melyen a keresztyénség világtérítő útjában elhaladott. A két világhatalom keresztyénség és pogányság, együtt meg nem férhettek. Egyiknek pusztulni kellett. — Úgy akará a gondviselés, hogy a paganismus világuralmának düledékein a keresztyénség templomai épüljenek fel, és már nem Jupiteré, hanem ama láthatatlan Istené legyen a világuralom. Róma ledült és rabigába görbedt. Örök dicsőségére Istennek és a hun népnek, neki is volt egy kis része a nyers erő világuralmának megtörésében , ezen magas történelmi szempont az , melyből Bocsor a hunok missióját megítéli : vagyis Bocsor világtörténelmi magas hivatást is tulajdonit azon népnek, melyről Gyurátz csak annyit mond Petőfivel, hogy ott tombolt a omlott Európa homlokán. — Csakhogy Petőfi porba lánglelke előtt hősök, daliák alakjai vonultak el akkor, mikor a Hazáról" ama szép költeményt irta, nem azon kis törpe pusztító pogányoké, kik Gyurátz ur szerint a római ősmüveltség sírásói valának. Nagy a különbség Bocsor és Gyurátz között, körülbelül akkora, mint a történelem és között; csakhogy a krónikának sem szabad krónika elhallgatni egy népnek sem fény- sem árnyoldalait, különben mesévé, hajmeresztő vértettek meséjévé törpül, mellyel csak gyermekeket szokás ijesztgetni. Igenis, jól tudom Gyurátz úr, hogy nem szóval, nem tollal, nem piszkafával, hanem vérontó fegyverekkel szokták a hunok a népeket a római birodalom kikezdésére, de hogy szorították, ezt én virtusnak, történelmi szükségességnek, a hun nép dicsőségének tartom, ön pedig bűnek tartja s míg a letünt római műveltség hervadt virágait koszorúba tüzögeti, a hős hunoknak csak gyilkos vérontásairól emlékezik meg. Oly nagy elfogultság ez Gyurátz úr, mint amily nagy a kölönbség ön és Bocsor között , a dicséret és ráfogás, a históriai igazság s egyoldalúság között. „Lehet, hogy Pereszlényi úr is azon elvet vallja: „Építeni szép, rontani felséges,''„Ez esetben elismerem, igen szép, rózsás színben lehet feltüntetni a vérázott hunfegyverek szereplését." Így szól Gyurátz úr: — Hogy én micsoda elvet vallok, azt e lapok tisztelt olvasói szerény munkálkodásomból igen jól tudhatják. Én a haladás elvét vallom, e két szóban fejezhető ki: építés, rontás, mely — Azt a nemzetet, országot, birodalmat tartom életrevalónak, mely ha kell, tud építeni is, rontani is. — Az ilyen nemzet él, halad Róma megbukott, óriási uralma összeomlott, mert nem tudott építeni s rontani, mely keresztyénség befogadásával együtt járt volna ; ronatott helyette más, lerombolták őt a népek,s romjain a ker. vallás fényes templomai épültek fel. A rontás és építés dicsőségéből a hunoknak is jutott valami. Ezt Gyurátz ur sen képes elvitatni. E világromok alá temetkezett a hun nép is de dicsősége átvilágol ma is hozzánk. — Egy százados dicsőségének bolygó fénye ott leng uia is és örökké a letűnt történelmi nagyságok temetőin. Mu!»l már isim-ri-U-s, Szerk. egész lényén uralkodott, észrevehette volna, hogy az öreg tiszteletes, azóta, mióta a világ előtt Dombházi kedvese lett, nem méltatta egy szóra sem; sőt egyházi beszédeiben, erősen ostromolta a bűnt, melyben ő is lélekzett. De jaj ! — Julia nem hallotta a lel* fi kész kemény szavait! Ő nem azért járt most a templomba, hogy arra is figyeljen, — hanem hogy ruháit fitogtassa ! — A nő, mihelyt ingadozik, el van veszve, mondja egyik világhírű író. És valóban. Julia, mióta először látta Arthurt, veszve volt. Talán tudatával birt a bűnnek, mely karjai közt ringatá ; de nem ért reá onnét magát kiszabadítani. Leány volt ő, és gyenge, a vésszel talán tudott volna dacolni, — de a csábbal nem birt, — vagy nem akart. Az öreg lelkész neje egy alkalommal tett kísérletet, hogy a jó útra térítse, —de sikertelenül. Mikor azután kezdte észre venni Julia a hidegséget az ismerősök arcán, elmaradt a templomból, — kisírta magát, hogy bántják emberek, és azután élvezte a boldogság az ,,ostoba" zavartalan napjait. Arthur, már nem volt az, aki régen. Most már igen melegen beszélgetett vele mindig. Szerette, ha közelében van, — de mégis hetekig is távol maradt az udvarháztól, — mint mondá, többi birtokait kellett rendbe szednie. Julia ugy elmerült ábrándos boldogságában, hogy még arra sem ért reá gondolkodni, mi lenne akkor, ha Arthur megcsalná ? Egy napon Arthur a szokottnál korábban kelt fel, s távozott anélkül, hogy reggelizett volna. Künn a hegyek között kőművesek vártak reá, kiknek ő ott munkát adott, s csak mikor ezzel készen volt, tért haza ismét. — Arthur, hol voltál ma reggel?— kérdé Julia bensőséggel. Künn voltam, hogy a természet szépségét csudáljam — felelé az szórakozottan. — De hol? — No ott a csúcsnál a völgyben. Ahol a barát lang nyílás van ! — Vigy el engem is oda egyszer. — Majd annak idején ! Most már hűvös az idő, s reád nézve veszélyes lehetne e séta. — Igaz felesé Julia elpirulva. A boldogság egén felhők tornyosultak össze, de Julia nem látott semmit, — s aki mindent tudott, az öreg lelkész, még most is jobban szerette őt, minthogy boldogságát szétzúzni akarta volna. 5. Leleplezések. A kőművesek, kik Arthur utasítása után a hegyek között munkálkodtak, elvégezték a reájuk bízottakat. Egy föld alatti üregből lakást csináltak. Kinek lesz ez? Minek és miért? Nem kérdezte közülök egy sem, elég, ha megfizették a vunkabért, és azt eléggé megfizették. Dombházi hár egy estvén Júliával a kertben járkált ; a Arthaldokló természet nagyszerűségét bámulták. Julia megtudnál-e kedvemért tenni valamit, — mondá Arthur elgondolkodva. — Mindent a világon. Nincs oly kérésed, mit hajlandó ne volnék teljesíteni. — Látod a világ olyan furcsa, telve van előítéletekkel s nem veszi jó néven, ha előítéleteihez nem alkalmazkodik ! — Eh ! hát te is hallgatsz a világ szavára ? — Arra hallgatnom kell, mert ha nem hallgatok, el vagyok veszve. — Ugyan Arthur! — Igen Julia, ez annyi, mint ha tény volna. — Hát akkor hogy kívánod hogy nőd legyek? — Az nem is lehet! — Legalább világ előtt nem ! — Hát már szabadulni óhajtsz tőlem Arthur? Menj, nem bánom, ha a világ végire megysz is, — ne félj, nem követlek, de azt hiszem szeretnem szabad! — Ugyan angyalom ! hová ragadtatod ismét magadat? Ki gondolt arra, hogy elhagyjalak téged ? Hát van-e oly asszonya a világnak, mint te ? — Ne hízelegj! Úgy is tudom, hogy csak hízelegni akarsz ! (Foktatjuk.)