Pápai Lapok, 1883 (10. évfolyam, 1-54. szám)

1883-04-08 / 15. szám

X. évfolyam minden vasárnap. Dr. FENYVESSY FERENC PÁPAI LAPOEI Pápa város h­a­t­ó­s­á­g­á­n­a­k és több pápai s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. Szerkesztőség és kiadó hivatal főiskola utczi 215. szám. Bérmentetlen levelek, csak is­mert kezektől fogadtatnak el. Laptulajdonos szerkesztő: 15. szám. Pápa, 1883. április 8. Előfizetési díjak: Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt Negyed évre 1 frt 50 krajczár. Egy szám­ára 15 kr. h­­i­r­d­e­t­é­s­ek 1 hasábos pelitsor térfogata után Ä kr. nyirttérbeli "Áh­úrral szállíttatnak,, Bélyegdíj mindig külön fizetendő. Felelős szerkesztő : HORVÁTH LAJOS. IlflI Vármegyénk közönsége által a nagy ha­zafihoz, születése napjának 80-ik évfordulója alkalmából, intézett üdvözlő iratra a követ­kező nagybecsű válasz érkezett: Vég­hely Dezső urnak, Veszprém vármegye alispánjának. Különösen tisztelt Alispán ur! Kedves kötelességei teljesítek, midőn me­leg köszönetem elfogadására s átadására ké­rem azon kegyes üdvözletért, mellyel Vesz­prém megye közönsége nevében engem 80 élet óvera betöltésének alkalmából megtisztelni méltóztatott. Ha hosszú élelem múltjában tehettem va­lamit hazánk népe helyzetének a szabadság, egyenlőség, testvériség alapján megjavítására, ha munkás lehettem a 48-iki törvények meg­alkotásában, melyek milliókra nézve egy uj élet hajnalával kecsegtettek s melyek életfá­jának gyökérszálait sem az orosz interventív, sem azon szomorú évek, — melyekre jelenleg oly készségesen szokás fátyolt vetni, — a tör­ténelem termő földjéből egészen ki nem tép­hették, a mint életerejöket az álparlamenta­rismus is zsibbasztja bár; de el nem fojthatja.­­az, nem az én érdemem, hanem ama nagy idők korszellemének műve; a • korszellemé, mely mindig megtalálta s meg fogja találni a maga végrehajtó eszközeit, hanem Nem én teremtettem azt a korszellemet, az használta fel gyenge tehetségemet. Nem én sugaltam anyjak keblébe a lán­goló hazafiságot s az önfeláldozásig magasult polgári erényt, hanem az a hazafiság, s ön­zetlen polgári erény, mely az egész nemzetet áthatotta, az elmaradás érzetéből fejlődött vagy utolérni más szerencsésebb országokat, a sza­badság, a haladás útján, egyszóval mind­az, a­mi az akkori nemzedéket, mely a politikából üzletet nem csinált, megkülönböztette, — az gugalt engemet, az ösztönzött, az serkentett, az támogatóit. Egyszerű napszámosa voltam a jövő­ Magyarországnak és semmi több. Miért nem mondhatom, hogy még most is az vagyok? Fájdalom nem mondhatom Megnehezült felettem az évek súlya s balsor­átka csak azért nyújtotta ily hosszura '9 som életemet, hogy soká bánkódjam az ut miatt a melyre nemzetem reá tévedett s hogy haza szeretelem sokáig keseregje tehetetlenségemet hasznára lehetni a hazának. Mint balzsam a sebre oly enyhitőleg hat őszfejem bánatára a szives megemlékezés ra­gaszkodásának szellője, mely a távol hazából felém lengedez, de midőn a szellő azt a ki­vánatot is elhozza hozzám, hogy még sokáig éljek, hálával tölt el a jóakarat, melyből a kívánat, ered, de jóra tehetetlenségem érzete keserű mosolylyal hozza a felkiáltást ajkaimra, hogy „ugyan minek?!" Ne legyen tőlem a vigasztalás megta­gadva, hogy nem tévedek, ha a ragaszkodást, melylyel a hontalan halandó megtiszteltetik, a halhatatlan elv, s eszme rovására írom, mely viszontagságos életem vezér csillaga volt. Rövid idő alatt a fáradt napszámos el­megyen pihenni; — talán a pihenést megér­demelte, mely nyugalmat ad, de az elv, az eszme élni fog, annak élni kell, amint élt századokon át, — megtámadva, egy időre el is homályosítva és újra feltűnve, újra tettre ser­kentve uj nemzedékeket; — s ha lesz még (én bizom, hogy fog lenni) nemzedék, mely a most félre tett, nem akarom mondani félre­dobott, vagy épen szél­tépett zászlót újra fel­emeli, én csak azt óhajthatom, hogy szeresse a hazát önzetlenül mint én szerellem, szol­gálja több tehetséggel mint én szolgálhattam, s érdemelje ki terhetten kitartásával, hogy szerencsésebb legyen a sikerben, mint nekem lenni megengedtetett. Mi, kik egykoron megizzadtuk a hazafiúi kötelesség homokát, annyit megtettünk, hogy a jobbágyból polgár lett, tegye meg nemzedék, hogy az a polgár, független azon ma­gyar állam polgára legyen akkor az a mit nekünk, egy s ha ezt kivívja, lehunyt korszak munkásainak, érdemül­­ számít be az emlékezet, elenyésző csekélység lesz azoknak érdeméhez képest, kik a magyar hazát saját magának visszaadják, hogy az őt megillető népfenség teljes birtokában haladhasson önczélias ren­deltetésének utjain. Az idők vihara iszapot torlasztott a jövő magyarország alapja fölibe, melyet mi lerak­tunk ; tisztítsa el az iszapot s építsen az alapra egy szerencsésebb nemzedék, hiteles kézzel, kitartó honszeretettel, és legyen a mindig nö­vekvő jóléttel termékeny biztos szabadság ál­dása építményével az idők végéiglen. Fogadja s adja át alispán ur! Veszprém megye közönségének hálás tiszteletemet. Kelt Tarinban, mártius 20-án 1883. Tisztelt Alispán urnak alázatos szolgája Kossuth Lajos s. k. TÁRCZ­A. ERDŐN JÁRTUNK, Erdőn jártunk, eltévedtünk. Bólintott a lomb felettünk, Vadgalamb kaczagott lesbe, Szemed az örvényt kereste S egyszer­­ utolért az este. Ha még egyszer találkozva Sűrű erdő Összehozna, Egyikünk se lenne bamba, Lomb hiába nem biztatna, VidgalaMib ki nem kaczagna. Kiss József, örökkön EMLÉKLAPRA, véled lenni lányka, Csak ez szivemnek óhajtása S örökre távol lenni tőled". Erre kárhoztatott a végzet. BÚBÁNAT, SZERELEM . . . Búbánat, szerelem, Hát te, halált arczom Más más szinü festék, Mily ssinüre festedí Arezom hol fehérre Letörlöd széfen, mit Hol pirosra festek. Rám s, szer­elmem festett. KI A MEZŐK LILIOMÁRA . . . Ki a mezők liliomára S a madárra gondot visel, Kinek tudta nélkül mi sem lesz Rám is gondolt kegyelmesen. A madárkát a hó­nap ellen Megvédi az árnyas berek, Hogy árva lelkem el ne égjen Selyem pillák fedik szemed. K . . . BEATRIX. — Életkép. — Bourdon Matild után franciából fordította HADA ISTVÁN. (Vége.) VI. Habár Beatrix megérkezése nagy zajt csi­nált M . . . ben, senki sem látogatta őt meg, ki­véve Merville .ur egy unokanővérét, Simon kis­asszonyt, egy ájtatos öreg leányt, ki független volt gondolkozásmódjában és helyzetében. Ő mindig szerette Beatrixot, védelmezte, midőn ócsárolták oktalanságát, sirt, midőn átkozták őt, s midőn eléje tárták a boldogtalan nő hibáit, Szalézi sz. Ferenccel csak ezt felelte: — Emberi gyarlóság! Emberi gyarlóság! Simon kisasszony maga volt a megtestesült szeretet, de Beatrix iránti elnézésébe ama részrehajlóság vegyült, melyet egy szeretett nővér iránt táplálunk. Most is, hogy megtudta visszatértét, eljött, sirt az örömtől s Beatrix csodálkozott, midőn látta, hogy ily tiszta és ily jó lélektől még mindig szerette­tik. Bizalommal beszélt hozzá; Simon kisasszony nyíltan kimondá: — Valóban, van okod félni sógorod vis­­szatértétől, ö nem olyan, hogy elhalgassa a multat. — Ah­­monda Beatrix, Damokles kardja e félelem s már annyi tövis van szivenben; el fogja tőlem rabolni fiam szeretetét, az egyedüli jót, mely számomra fönmaradt! — S az Isten szeretete? kérdé Simon kis­asszony. Beatrix­ fejét rázta. — Olvastad az evangéliumot? folytatá az öreg unokanővér: az égben jobban örülnek egy bűnös megtérésén, mint tízezer igaz állhatatossá­gát Az Isten vár reád, kedves barátnőm, nem szabad őt tovább várakoztatnod. Beatrix sóhajtott, de e szavak nem voltak rá hatás nélkül. A talaj futott lábai alul, foly­tonos veszély lebegett feje fölött, érze, hogy más támaszt kell keresnie a földi vonzalomnál s az öreg barátnő elnéző tanácsai által sejttetve. A «Pápai Lapok« f. évi 14-ik számában Kiss László uradalmi felügyelő ur, mint a pápai járási földadó bizottság tagja, most már nem a névtelenség fátyolába burkolva, hanem nyilt si­sakkal lép fel ellenem a catasteri küzdtérre. Üd­vözlöm e téren az általam igen tisztelt és becsült lovagias ellenfelemet, s igyekezni fogok ezen utolsó válaszomat lehető rövidséggel és higgad­sággal papirosra tenni. Ott kezdem e választ, a­hol czikkíró úr azt mondja, hogy a pápai járásnak volt utazó kül­döttsége, s ez Takácsiban és Marczaltön végezte is küldetését; én pedig ezt bátor vagyok most is kereken tagadni. Catasteri értelemben utazó küldöttségnek neveztetik az, melyet a járási bizottságok még a m. é. octóber­­ 3-ki ülésben, ha szükségesnek lát­ták, megválaszthattak, s a melynek kötelessé­gében állott a járást azonnal beutazni s még azon hó végéig jelentését az elnökséghez beadni, mely azután tárgyalva lett a járási bizottság november 13-ki ülésén. Ily utazó küldöttsége volt a devecseri járásnak, de nem a pápainak. — A mely küldöttség a márczius 5-ki ülésből ki­ment Takácsira és Marczal­őre, az nem utazó —, hanem felmerült egyes kérdések megbízott küldöttségnek neveztetik, vizsgálatával És ezt se jó szántából küldötte ki a járási bizottság, hanem a becslő biztos úr követelése folytán, mit megtagadni nem lehetett. Ugyanis egy Takácsiról bejött bizottsági tag váltig erő­sítette, hogy a takácsi határban nincs egy hold szántóföld, melyet 2-dik osztályba sorozni le­hetne. Ki­ment tehát a küldöttség Takácsiba, de a helyszínét meg se nézte, nem is volt rá szükség, mert elöljáró uraim tanácsosabbnak tar­tották a reclamátiótól e részben vissza­lépni, mit aztán a járási bizottság kénytelen volt, de csak is e részben elutasítani. Ezen egy példa már figyelmessé tehette volna a járási bizottságot, hogy a községek fel­szóllalásait úgy vaktában elfogadni minden adat nélkül még­se tanácsos, de kivéve a pápai ha­tárt, melyet Kiss László úr jól ismerhet, és a­melyre nézve némely módosítások történtek, és kivéve a kertekre és szöllökre nézve oly osz­tályba tételt kivánó felszóllalásokat, a­mely osz­tály nem is létezik, a többi felszóllalások mégis en bloc elfogadva lettek, és a járási b. biztos lassankint közeledett Magdolna Istenéhez s hal­lotta az isteni ajkak által egykor a bűnös nőhöz mondott szavakat: — Eredj, és többé ne vétkezzél! Hat hó telt el és az ősz végével a Melville család visszatért M . . . be. Az utóbbi napokban Móric várakozásban és folytonos nyugtalanság­ban látszott lenni; minden csöngetésre fölkelt, kifutott, halgatódzott s midőn a kívánt látoga­tók nem jöttek, szomorúan és elkedvetlenedve ült vissza helyére; egy hét elteltével mondja anyjának: — Nem bírom ki tovább, el kell men­nem megnézni, nem történt-e valami nagybá­tyámmal, a nénivel .... vagy Esztherrel. — Igen, menj, felese anyja, Móric gyöngé­den átölelte őt és­ távozott. — Vége boldogságomnak. Istenem­ legyen meg a te akaratod, monda Beatrix halkan. Min­dennek vége van s itt a bűnhődés órája. Móricot csak másnap látta viszont, szomo­rúnak látszott s ő azt hitte észrevenni, hogy kevésbbé vonzódik hozzá, mint azelőtt. — Gyermekem, monda nagy nehezen, kü­lönbségek merültek föl egykor bátyád között és köztem, talán nem is fogjuk egymást viszont­látni . . . •— S nekem megengeded, őt meglátogatni? kérdé Móric a­nélkül, hogy rá merne tekinteni.­­ — Mindenesetre, gyermekem, s tudod, hogy atyád tervei teljes helyeslésemmel találkoznak. E pillanattól kezdve e tárgy száműzve volt társalgásukból. Móric állhatatosan látogatta csa­ládját, de sohasem beszélt róla anyjának, és az ily kényes pontról­ való elodázhatatlan hallgatás lassankint feszessé tette egykor oly gyengéd vi­szonyukat. Beatrix azt gondolta, hogy ő tudja bűnét; nem merte többé előtte szemeit fölemelni: nem merte előtte nézetét kifejezni vagy neki tanácsot adni; sőt még iránta való gyengédségét sem merte tanúsítani, s magát megvetésre mél­tónak és megvetettnek tartván, a közös életben minden szó, minden tett kinná, lett reá nézve. Kataster! ügyben. A megtámadott félnek utolsó válasza: az elhallgattatott, s észrevételeinek külön beadá­sára utasitatott. Igy tehát a hallomásból mentett állitásom még­se volt egészen alaptalan, s a valósághoz nagyon közel járt. A marczaltői kirándulásnak még furcsább a története. A vizsgáló küldöttség itt se ment ki a helyszínére, hanem szobában alkudozott az urasági tiszt urakkal, s miután a nagyon túlzott­követeléseket elfogadhatóknak nem találta, se insecta haza­jött. És mit tett erre a járási bi­zottság? a túlzott követeléseket se el nem fo­gadta, se el nem utasította, hanem azt határozta hogy a kerületi bizottság küldjön ki valakit a vitás kérdések megvizsgálására. Már bocsásson meg Kiss László úr, de ez nem volt correct eljárása az általa csaknem a mintaszerűségig fel­dicsért járási bizottságnak, mert minden felszóllalási ügy­nek ő az első bírósága, ő neki áll kötelességében a vizsgálatot, ha szükséges, újabban is elrendelni s első fokon határozni, de a vesződséges és talán kellemetlenséget magáról le nem rázhatja, és a felsőbb fórumra jogosan át nem háríthatja. Van még egy kitétel az érintett czikkben, melyet nem lehet hallgatással mellőznöm. Azt mondja Kiss László úr, hogy az általam nehez­telt első felszól­alásában elhagyott minden erős kitételt, teljes mellőzésével annak, mit neki írtak, és mondottak, hogy miként lett elütve a legala­posabb panasz a legszegényebb községekben, és viszont a járás legjobb talajú községében miként lett indítványozva a szántóföldek 8-ik osztályá­nak felállítása. Az elsőre akkor lehetne választ adni, ha az a »miként lett el­ütve« megmagyaráztatnék, és az elüttetett község is megneveztetnék, különben nincs is értelme, én gazdag községet a devecseri járásban nem ismerek, de nem is azt néztük, hogy melyik község szegény vagy gazdag, hanem azt, hogy melyiknek van igazsága. Szegényebb köz­séget a devecseri járásban Torna-Pinkócznál nem ismerek, senki se volt jelen a járási bizottság ülésein e község érdekeltjei közül, és még­is alig hagytunk meg egy tételt leszállítás nélkül, mert igazság­érzetünk igy diktálta. Ha Kiss László ur oly igen szivén hordja a szegény községek ügyét, és sorompóba lép mellettük ott is, a hol arra szükség épen nincs, mert nem adta ezen szép és nemes indulatjának tanúságát akkor, mikor a pápai járási bizottság a helyi osztályozást megállapította, s Acsádot és 2 Görzsönyt, ezen épen nem gazdag, községe­ket, melyeknek nincs se vasutjok, se országutjok, hanem a lehető legrossz­abb, s néha járhatlan mellék­utakon közlekednek, az i-se — Békást pedig kényelmes vasúti állomásával, s a falun végig vonuló, most már megyeileg kavicsozott országutjával a 2-ik helyi osztályba sorozta ? Az ő szava bít legtöbb nyomatékkal a pápai járási bizottságban, s egy szava elegendő lett volna ezen botránykoztató igazságtalan osztályozásnak más irányt adni. — Bűnhődöm! mondó Simon kisasszony­nak; az Isten ama kéz által ver meg, mely ne­kem kedves. — De, van okod panaszkodni fiadra? — Nincs, ő tiszteletteljes, figyelmes, mint mindig, de nem bizalmas többé; sohasem beszél sem nagybátyjáról, sem unokanővéréről.. . s nem tudom, de lelke mélyéből kiolvasni vélem a meg­vetést, a nagyon is jogos megvetést . . . Kezeibe rejté fejét. — Megérdemeltem! folytatá, de a bűnhő­dés rettenetes. — És a bünhödésből támad monda nyájasan Simon kisasszony, az irgalom, A gyász év már rég eltelt; Beatrix látva, hogy fia szomoruabb mint valaha és hogy gyógyír nélküli boldogtalanság emészti, elhatározta vele házassági terveiről beszélni s azok megvalósítá­sát, ha lehet siettetni, mert Móric bánkódása, gondteli homlokának halványsága uj éles tövise­ket adott azokhoz, melyekkel a bűnbánat szur­dalta lelkét; erejébe került magát arra elhatá­rozni, hogy fia bizalmát felkeltse, a ki már rég óta nem engedte őt szivében olvasni. Fölkereste őt a könyvtárban, hol könyvek­kel körülvéve bizonyos elkeseredéssel dolgozott. — Kedves anyám, monda a fiu vidámságot erőltetve arcára, minek köszönjem a szerencsét, hogy fölkeres ? — Beszélnem kell veled, Móric, tizenhat­ hónapja örömmel beszéltél nekem a házassági tervről, mely Esztert és téged egyesítendő volt; lásd fiam, a gyász letelt, huszonöt éves vagy, semmi sem akadályozza terveid megvalósítását. Móric anyja­ első szavaira elsápadt. — Nem felelsz, folytatá Beatrix fájdalom­mal; félsz, hogy visszaélek bizalmaddal? — Anyám, hogy mondolhatja ezt? — No hát, felelj, a házasság ? Ő habozott, végre erőt véve magán, felele — Eszméim megváltoztak, anyám ... Én sohasem fogok megnősülni... 5 Í

Next