Pápai Textilmunkás, 1975 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-10 / 1. szám
Jutalom a 200. újszülöttnek Évről évre hírt adtunk a szerencsés századikról, azaz a századik újszülöttről, akit immár tradicionálisan, megajándékozott a vállalatvezetőség. Tavaly is hírt adtunk erről, de ez most kiegészítésre szorul, ugyanis a kétszázadik is megérkezett 1974- ben. Az anyuka Farkas Sándorné, a szövő II. dolgozója, férje a kikészítőé. Egy fiú és egy kislányuk után ismét egy fiúval gyarapodott családjuk.. Érthetően nagy örömmel fogadták a vállalatvezetőség ajándékát, egy szép gyermekkocsit. Egy ember a meóból Németh József nyersáru meós mint társadalmi munkás is jól ismert, igen megbecsült, néhány szót váltottam vele a minap, titkon arra a „hajtóerőre” akartam rábukkanni nála, ami újra és újra cselekvésre, tettre ösztönzi. Ezek után leírom életét úgy, ahogy ő elmesélte, itt van ugyanis ebben a válasz: — Textiles család volt a mienk, itt dolgozott édesapám, édesanyám, tavaly innen ment nyugdíjba a feleségem, és most itt dolgozik a lányom, már 7 éve, öten együtt, mintegy 150 évet dolgoztunk a gyárban. Én először (1931-ben) édesapám mellé kerültem, a kikészítő mángorlóba. Amikor megalakult a nyersáru meó, az elsők között küldtek meóiskolába Budapestre 1950- ben, így már 24 éve vagyok meós. Közben többször is végeztem tanfolyamot, hiszen a követelmények mindig nőttek. Egész életemben szerettem dolgozni, a munka az életelemem. Kaptam Élmunkás, Szakma kiváló dolgozója, Könnyűipar kiváló dolgozója kitüntetést. — Hogyan került kapcsolatba a párttal, a mozgalmi munkával? — A feleségem Kerekeslány, bekerültem a családjába, s így. A pártba 1948- ban vettek fel. Szinte kezdettől fogva van valamilyen pártmegbízatásom. Voltam kultúrfelelős, párt-vb tag, részt vettem téesz szervezésen, jelenleg alapszervi vezetőségi tag vagyok. Egyéb társadalmi munkát is végeztem, üzemben, szakszervezetben, városban egyaránt. Még most is népi ülnök vagyok a bíróságon. Mindezért soha nem vártam ellenszolgáltatást, megmaradtam munkásnak. Sokan vagyunk az idősebb korosztályból, akik fiatal korunkban a társadalmi munkát helyeztük előtérbe, és mire ráeszméltünk, hogy szakmailag is kellene képezni magunkat, elkéstünk. Ezért a mai fiataloknak csak azt tanácsolhatom: tanuljanak! — Mik a tervei a következő évekre? — Két év múltán elérem a nyugdíjkorhatárt. Úgy gondolom, elég is lesz a munkából. Átéltem a háborút, a több mint 40 évi kisebbnagyobb megpróbáltatások után úgy érzem szükségem van a pihenésre. Persze, az addig hátralevő éveket szeretném becsülettel ledolgozni, a pártmunkában is kivenni még a részemet. Egyébként elégedett ember vagyok. Nyugdíjas éveimben kertészkedni szeretnék, kisunokáimmal többet foglalkozni és jobban megismerni környékünket, az országot. Kívánunk ehhez Józsi bácsinak sok erőt, egészséget! T. K. Kitüntetések, jutalmak az aktivistáknak Évzárót tartott a Vöröskereszt Művelődési Házunkban tartotta évzáró ülését a Vöröskereszt üzemi szervezete, melyen részt vettek üzemünk társadalmi és gazdasági szerveinek képviselői. A beszámolót Illés Ferencné titkár terjesztette be. A hozzászólások után pedig véradók kitüntetésére, illetve jutalmazására került sor. Aranyfokozatot kapott: Tompa Lajos, Asper János, Molnár Gábor, Kuti Imre, Marton Pál, Végh Tibor, Gyenge Zoltán és Németh József, ezüst fokozatot 9-en, bronzfokozattal 19 véradót tüntettek ki. A vöröskeresztes aktívák munkájának értékelése után pedig összesen 68-an részesültek jutalomban. Ezúttal közülük beszélgettünk néhánnyal: — Tizennyolcszor adtam vért — mondja Vadkerti Ernő, aki a Kiváló véradó jelvény ezüstfokozatát kapta — de egyéb vöröskereszted munkában is szívesen részt veszek. Már 1959-ben véradó lettem Ajkán, 5 évre rá kerültem ide a textilgyárba, itt is mindig számíthattak rám. Két éve bronzjelvényt kaptam, s összesen 20- szor kell vért adnom, hogy az arany tulajdonosa lehessek. • Volt-e már szüksége a családjából valakinek vérre? — Szerencsére még nem. De én azzal a céllal lettem önkéntes véradó, hogy a rászorulókon segíthessek, mindenkor ezt tartom szem előtt. A jutalom pedig jólesik. Egyébként a feleségem is véradó Tevelen, ahol dolgozik. Már több mint 10 éve, munkába állása óta vöröskeresztes tag Szabó Gyuláné. — így igaz — mondja —, bár komolyabb feladatom csak az utóbbi 4 évben van, ugyanis csúcsvezetőségi tag vagyok, ifjúsági felelősnek választottak meg. Az elején nem volt könnyű, hisz nemigen ismertem a szervezethez tartozó fiatalokat, de az alapszervezetek felelőseitől minden segítséget megkaptam. Azóta már megismerkedtem a területekkel, mondhatom zökkenőmentesen megy a munka. — Mint ifjúsági felelősnek, mi a véleménye a fiatalokról? — Nekem csak jó. Akikkel együtt dolgozom, azok a legkészségesebbek, jó szervezők, sok önkéntes véradó van közöttünk, az egészségügyi vetélkedőre is lelkesen készültek, s a létszámnak mintegy felét ők adták, nagyon segítőkészek, igen jó munkát fejtenek ki a Vöröskereszt szervezetben. Most az üzemi KISZ-szel is jónak mondható a kapcsolatunk, s talán még annyit szeretnék kérni, hogy minél több fiatal csatlakozzon hozzánk. Tatár Sándorné, Marika, az adminisztrációs munka dandárját vállalta, s a titkár szerint feltétlen dicséret illeti ezért. — Tulajdonképpen még csak 2 éve vagyok vöröskeresztes tag — szabadkozik Marika —, bár nem volt ismeretlen ez a terület számomra, hisz a bátyám is kitüntetett véradó. Én ugyan vért nem adhatok, de mivel gépíró vagyok, vállaltam, hogy elkészítem a munkaterveket, a beszámolókat, a különféle névsorokat, ezzel tudok a legtöbbet segíteni. — S honnan ez a lelkesedés? — Amolyan ragályos dolog. Illés néni olyan szívvel-lélekkel végzi ezt a munkát, hogy az ember el sem tudja képzelni másként, nem akar lemaradni. És egyáltalán nem teher ez nekem, szívesen teszem. De általában is a Vöröskeresztről csak jót mondhatok. Különösen ilyenkor év végén, mikor dicsérőleg szólnak az aktívákról, kis ajándékokat, jutalmakat kapunk, ez is nagyon jólesik. —IR— Röviden Kamondi János fonó művezetőt 50. Sághi István előfonó művezetőt és Ódor Istvánnét az árutisztítóból 40. jubileuma, illetve nyugállományba vonulása alkalmából köszöntötte a vállalatvezetőség, illetve a társadalmi szervek vezetői, méltatva, megköszönve több évtizedes munkásságukat, hűségüket. Gratulálunk mi is! ★ Lodz, ma a hagyományokat továbbfejlesztve, Lengyelország textiliparának fővárosa. Több mint százezren dolgoznak textilkombinátjaiban, amelyek az ország gyapjúszövet termelésének 25 százalékát, a pamutszövet és fonal, valamint selyemtermelés 40 százalékát, a kötöttáruk 25 százalékát adják. ★ Nyugdíjba mentek decemberben a fonóból: Müller Károlyné, Dr. Tóth Károlyné és Rosier Jenő, a szövő I-ből: Czere Károlyné, a vetülékcsévélőből: Kertész Imréné, a szövő II-ből: Szabó Ernőné, a kikészítőből: Kovács Józsefné, a csomagolóból: Perlaki Vince, az általánostól: Bikali Miklósné, a központi felvetőből pedig Hujbert Sándor. Mindannyiuknak sok szerencsét, boldogságot kívánunk! Kék overallosok Idős munkásőrrel beszélgettem egyszer. Közelített már a nyugdíjkorhatárhoz, s az utóbbi évek fizikailag is eléggé megviselték. Mégis, parancsnoka szerint róla mintázhatnák a kötelességtudó szobrát. Másra terelte a szót, amikor azt tudakoltam tőle, mi hajtja, lelkesíti ennyire? Az ismétlést is, mintha elengedte volna a füle mellett. De mielőtt elváltunk volna, belső zsebébe nyúlt, kopottas tárcát vett ki, abból fakó fényképet. Egy régi munkásház, afféle nyomornegyed részlege, udvarán farakások, meg sok gyerek. — Látja ezt a klottgatyás gyereket? — kérdezte. — Látom, soványka szegény. — És a kisebbet, amelyik a küszöbön gubbaszt? — Igen, látom. — Hát a klottgatyás most tanár a katonai akadémián. Az a kisebb egy nagy gyár fejlesztési főmérnöke! Az őutána való meg tanácstitkár! Néztem a képeket, ő engem, gondolataim pedig elszaladtak. Ö törte meg a csendet: — Nem is tudja pontosan az ember, mi ■ sarkallja, talán a munkásvére, mi más? ... Most, hogy a felszabadulási járőrversenyt a mieink nyerték — így a márciusi megyei döntőn textiles raj képviseli a pápai alegységet —, eszembe jutnak a veterán szavai. És vele mindazok, akik itt forgolódnak köztünk nap mint nap, vasat kalapálnak, hegesztenek, vagy éppen a brigád dolgait intézik, máskor kék overállban láthatjuk őket, közszolgálatban. A szakaszparancsnoknak teszem fel az egykori kérdést. Ha valakit, hát őt nem kell bemutatni Pápán, még a környező községekben is elég annyi, hogy „a Horváth Jancsi, a textilgyárból”, ismerik. De a kérdésemen csak somolyog. „A Csukárdi Pistától kérdezze, ő szocialista brigádvezető is.” Nemrégen írtunk róla, mondom. „Ott van a Szalai Géza, túl van a 15 évi szolgálaton, alapszervezeti párttitkár, meg a Csoki is jó munkásőr, fiatalember, ügyes, megbízható...” — így tovább, mármár beprotezsálja nálam a fél szakaszt, mivel ő „nem jó riportalany”. Hagyom is. És rendhagyó mód a lányát kérdezem a papáról. — Ha az anyuról érdeklődne, órákig tudnék mesélni, a gyerekkoráról is — mondja Kati, a KISZ üzemi bizottságának titkára. — Ha az öcsémet kérdezi, ugyanezt mondja, biztos. Mert az apu mindig sokat volt távol, míg kisebbek voltunk, meg is sínylettük a hiányát. Most már más. De előttem is megfoghatatlan mi az, ami ennyire hajtja, lelkesíti. Egyik lábában háborús szilánk van, a másik nemrégen eltörött. De eszébe sem jut, hogy könnyítene magán, s lemondjon valamiről. Sem a pártnál, sem a munkásőrségnél, másutt sem. Annyit persze tudunk róla, hogy szülei is textilmunkások voltak, és igen szegények, mert 6 gyereket neveltek. A Perutz-féle munkásházakban laktak ők is, ahol mi, itt született az apám. Mit is mondhatnék még a papámról? Ő a család anyagbeszerzője. Amikor eltörött a lába, fogalmunk sem volt, hol lakik a Vörös pék, akihez kenyérért járt. Ha vasárnap reggelenként nem mehetne el a piacra, belebetegedne, biztos. Ha más nem kell, egy csomó zöldségzöldért is képes kimenni. Mintha ott is valami beosztása lenne. Különben mindig odamegy, ahová a párt küldi. Néha fél éjszakán át beszámolót készít, vagy éppen vizsgakérdéseket dolgoz ki valakinek. Sokszor odamondtam már neki viccesen: nekem bíz nem segített amikor az érettségire készültem! Hiába noszogatta az anyu is csak abból ki nem fogyott, van hozzá elég eszem, csináljam meg! Persze többet is szeretne tudni? Komolyan mondom, semmi nem jut eszembe, amit eddig mondtam, az is annyira apró, jelentéktelen, szóra sem érdemes ... Nekem felötlik ebből azért a 6 gyerek és a szegénység, amiről nemigen szeret mesélni az apu. Ezt átengedi az anyunak, aki a húszasharmincas évek munkáséletét mondja a magáéban. Végh Tibor szövő művezető egyike azoknak, akiket a parancsnok figyelmembe ajánlt. Felettes, beosztott csak jót mond róla, valóban. Ám, a munkásőrségben vállalt szerepéről, tevékenységéről, igen kurtára fogja a szót: — Mit mondjak, nem vagyok én szónok — mondja csodálkozva. Egy igen gyötrelmes gyerekkor van mögöttem. Utána, már ebben a rendszerben, egy élménydús ifjúsági élet. Aztán a pártban folytattam. És amikor ismerőseim, barátaim hívtak a munkásőrségbe, igent mondtam. Az idén lesz 10 éve. Nagyszerű kollektívánk van ott, kész minden pillanatban a munkáshatalom megvédésére. Ennyi az egész, amit mondhatok. — És a család, mint vélekedik erről? — Két kislányunk van, a feleségem betegség miatt kimaradt a gyárból, szintén párttag. És igen megértő. Ha éjszakai riadó van, velem együtt ugrik ki az ágyból, segít felkészülni. Még egy név az említettek közül, Csukárdi Sándor (a kreol bőre után csak Csoki), aki 16 évesen került a gyárba és 11 éven át volt alapszervi titkár a KISZ-ben, megjárt minden építőtábort, a Hanságot, Csopakot, Badacsonylábdit, Kab-hegyet, Városlődöt, felsorolni is elég. És az ifjúsági mozgalomból egyenes út vezette a pártba, a munkásőrségbe, s maholnap ott is „tízéves” lesz. — Miért is lett munkásőr? — kérdezem tőle. — Az akkori csoportvezetőm is parancsnok volt ott, ő kérdezte, volna-e kedvem. Először talán az illem mondatta ki velem az igent. De azóta nagyon megszerettem a munkásőrséget, azon túl, hogy céljaival mindig is egyetértettem. És igyekszem minden feladatot becsülettel elvégezni. Katona nem voltam, ugyanis felmentettek mint családfenntartót, itt törleszthetek e téren is. Két apró gyerekünk van, neveljük őket a mindig szebbre és jobbra. Én nem is tudom hova tartozom jobban, melyik az igazibb, amikor így kérdezgetnek: ez a gyár, ahol 18 éve dolgozom és megbecsülnek? Vagy talán a munkásőrség? Olyannyira egybefonódik minden, hogy csakis együtt teljes a számomra. H. I. Hárman a szakaszból. Azt hiszem, írhattam volna, hogy harmincan, hogy háromszázan, vagy hárommillióm. Nemigen ütne, térne el itt semmi. Az egykori munkássors, a jelen, s a jövő céljai olyan egységet kovácsol, amely a hatalom alapja marad a jövőben is. És ebből születnek a kék overállosok. az erőtelepről Teljes kapacitással üzemel már az új vízlágyító, ellátja a kikészítő és fonalfestő szükségletét. Korábban helyileg oldották ezt meg, de berendezésük eléggé elhasználódott, csakúgy az erőtelepi is. Ezért igen megnőtt a Bakonyérbe kerülő szennyvíz nátriumtartalma. Az új vízlágyító berendezés 5,5 millió forintba került, a 25—26 német keménységi fokos vizet, mészadagolással 7—8 fokúra lágyítja. Ezzel a sófelhasználás és a nátrium kiléptetés az egyharmadára csökkent, ami túl a gyártási előnyökön, környezetvédelmi szempontból is igen jelentős. Első képünkön a vízlágyító sóoldóját ellenőrzi Beszprémi Vendel, másodikon az új 10 tonnás kazán tüzét ellenőrzi Szeibert József gépész, a harmadik Zakár Ferenc TMK-lakatost mutatja be, tápturbina javítás közben. És közölhetjük azt is, hogy a december közepétől próbaüzemelő iezőgép megfelel a várakozásnak, és folyamatban van 2 gyűrűsfonó gép, megannyi pihelőfuvató szerelése is. Mindemellett a folyamatos üzemmenet biztosítása, ráadásul az új szövőcsarnokban végzett komoly munka dicséri az erőtelepieket. (Fotó: Surányi Vera) -3 Pápai Textilmunkás — 1975. január 10.