Pápai Textilmunkás, 1983 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1983-01-01 / 1. szám

Hír­mozaik A TÉVÉ ÉS A NÉZŐ Amerikai vizsgálatsoroza­tokból kitűnik, hogy sok olyan abnormitás van, me­lyet az tv-nézés okoz: tv-láb, tv-szív, tv-nyak. Ezek elő­idézője mindenekelőtt a több órás mozdulatlan ülés a készülék előtt. A viszony­lag kis képernyő arra kény­szeríti a nézőt, hogy egy bi­zonyos testtartásba mere­­vedjék. TERMÉSZETBARÁTOK ÉS A DOHÁNYZÁS Amíg a német átlagpol­gároknak csak 39 százaléka dohányzik, a környezetvédők 50 százaléka eregeti a füs­töt. Saját felmérésük szerint a természetbarátok nincse­nek túlzottan tudatában az egészség jelentőségének és mindenekelőtt a kerti mun­kát utálják. HAJSZESZT ISZNAK AZ ALKOHOLISTÁK Eskilstuna közép-svédor­szági városban az alkoholis­­ták szombatonként sokszor alkohol tartalmú hajszeszt isznak, amióta a kormány elrendelte az állami alko­holárusító üzletek szomba­ti zárva tartását az egész or­szágban. Jubilálok Legutóbb 50 évi munkavi­szony után vehette át jubileu­mi jutalmát László Sándor fo­nó-technikus­­ 40 év után: Csehi István fonó-lakatos, Kar­­czagi Jolán bérelszámoló, Nagy Magdolna csomagoló, Nagy József kikészítő lakatos, Né­meth Nándor és Németh Jó­zsef lakatos, Miklós József ud­vari dolgozó, Riba Lajosné csomagoló, Szabó Lászlóné adminisztratív csoportvezető és Velti Józsefné óvodai sza­kácsnő. 25 év után: Bornemissza Bé­­láné dessinatúra szövő, Ihász József kikészítő, Hörömpöly Gábor SZTB-olajozó, Kovács Hugóné vetülékcsévelő, Oláh Ignácné gyűrűsfonó leszedő, Szeidmann József hegesztő, Süle Lajosné felvető, Tóth Jó­zsefné személyzeti adminisztrá­tor, valamint Vágenhöffer Re­­zsőné szövő. Gépíróverseny A közelmúltban heten indul­tak a vállalatunknál megtar­tott gépíróversenyen. Első he­lyezett Takács Ilona, a műszaki főosztály, második Keskeny Lászlóné, a közgazdasági osz­tály gépírója lett. Mindketten könyvutalványt kaptak. Meglehetősen nagy terület főbizalmijává választották meg Szalai Magdolnát az SZTE Odor szakmányában. Hozzá tartoznak a gépesek, meste­rek, rezsisek, az irodások kivé­telével szinte mindenki. — Tulajdonképpen már be­lesegítettem ebbe a munkába korábban is - mondja -, mert az elődömet, Szállás Zsig­­mondnét gyakran helyettesítet­tem, önállóan pedig nyugdíja­zásától látom el ezt a tisztet. De ismeretlen sosem volt a szakszervezeti munka, hisz ko­rábban bizalmi voltam, s ré­gebben még a műhelybizott­ságban i­­s. — Sok teendő van ezen a­ területen? — Ahogy vesszük. A­­ bizal­mival, akik segítőim, igen jól együttműködünk, már helyet­tesem is lett, így nem jut rám olyan sok. Bár, egyelőre a tagbélyeggel kapcsolatos mun­ka rám hárul, mivel nincs gaz­dasági felelősünk. De ezt majd rendezzük hamarosan. Az új főbizalmi — Milyen ügyben keresték meg mostanában? - Elég sok zsörtölődés for­rása itt a mesterek körében a munkaruha-utalványokkal kap­­csolatos helyzet. Ugyanis az összegük évek óta változatlan, de nem így a munkaruháké. Ezt nagyon sokan reklamálják. Én ugyan intézkedni nem tu­dok ez ügyben, de továbbítot­tam a szakszervezeti bizottság­ra. Esetleg még a beutalókra vonatkozóan említhetném meg azt, hogy a gyógyvízit tartják kevésnek, arra volna nagyobb igény. A külföldi utakra vi­szont nincs jelentkező. Ami a segélyezést illeti, a havi 900 forintból természetesen nagyon nem költekezhetünk, de igyek­szünk a lehetőségünkhöz mér­ten, igazságosan, a körülmé­nyeket mérlegelve juttatni, a leginkább rászorulóknak. - És itt, a raktári munká­nál, van-e segítője, össze tud­ja-e egyeztetni ezt a közérdekű elfoglaltságával? — Ha alkatrészért jönnek a mesterek, nem szeretnek vára­kozni, többnyire minden sür­gősen kell. Azon vagyok, hogy eleget tegyek ilyen vonatkozás­ban, hiszen a gazdasági mun­ka, az üzem érdeke az első. Délelőttös héten, amikor na­gyobb a forgalom, nincs gon­dom, mert általában van itt kisegítőben kismama, így ha szakszervezeti ügyet intézek, ő helyettesít. És ilyenkor a la­mellaválogatást is elvégzi, de délután és éjjel az a raktáros feladata. — Mióta dolgozik ebben a beosztásban? - Egy éve kerültem ide, előtte másfél évtizedig szövő voltam. Most már megszoktam, megszerettem ezt. Bár néha, a legnagyobb igyekezet mellett sem sikerül mindenkinek a kedvére tennem. Ugyanezt mondhatom a főbizalmi mun­káról is. Az akarat, a törekvés megvan bennem, azon leszek, hogy a megbízatásomnak, a követelményeknek megfeleljek. Sok sikert kívánunk hozzá! A kávézóban Friss kávé illata tölti be az SZTE-csarnok előterét műszak­­váltáskor. A sarokban lévő lépcső alatti csöpp területet rendezték be, tették alkalmas­sá ,a frissítő ital főzésére. A fiókos asztal bádoglapján 3 rezsón megannyi kalifa, nép­szerű nevén kotyogóban fortyog a nedű, tálcán poharak, és egy mosogató teszi teljessé a berendezést. A kuncsaftoktól érdeklődöm. Hogy ízlik a ká­vé?­­ Csodálatos! Igen finomat főznek itt. Beleadják még a szívüket is... — válaszolják, lódítják. Most Ra­luk János, civilben seg­édmester a soros. — Mióta csinálja? — kérdezem tőle. - Már vagy 6 éve.­­Egyéb­ként hárman vagyunk, műsza­konként más-más. Legrégeb­ben Vasvári Lajos főz kávét, közel 10 éve, vagyis a legele­jétől 1. A harmadik partnerünk pedig Végh Tibor. - Mennyi fogy el naponta? - Nem egyformán. Reggel kérnek legtöbbet, 100 körül, az éjszakások viszont kevesebbet, mivel sokan otthon isznak. Meg akkor kevesebben dolgoznak, nincsenek fűzők, tisztítók. —­­És mennyi elfogultságot jelent ez, megéri egyáltalán? — Úgy másfél-két órát rá kell szánnunk naponta. Hogy megéri-e? Meggazdagodni nem lehet ebből, de ha­ ros­­­szul járnánk, nem csinálnánk. — Látom, a kávézók mind is­merősök. — Valóban, visszajárnak hoz­zánk. Ennek örülünk. Már tud­juk, kinek milyen az ízlése, mennyi cukorral kéri. — Végül azt kérdezném, ami egyáltalán nem utolsó szem­pont: mitől lesz igazi jó­­ kávé? — Sok függ a darálástól, ha nem őröljük elég­­ apróra, átfut rajta a víz, fhíg­ lesz. Ezért többnyire ismerős helyen vásárolunk, ahol megbízható a daráló. Persze, az is számít, hogy nemcsak a szívünket ad­juk hozzá — mondja­ nevetve. — Azon vagyunk, hogy elége­dettek legyenek a kávézók, jólesik, ha megdicsérik a főz­­tünket. (Kerekes Lászlóné) Segítettek a véradók Véradóink már sokszor adták szép példáját segítőkészsé­güknek. Legutóbb december közepén kértek vállalkozókat egy 6 éves kislány szívműtétéhez, akit a budapesti II. számú gyer­mekklinikán operáltak. Csak a mi vállalatunktól mintegy 60-an jelentkeztek az első hívó szóra, azonban közülük mindössze 3 ember volt alkalmas arra, hogy vért adhasson, mivel egy egé­szen ritka vércsoportról volt szó. A város több üzeméből, válla­latától is kértek jelentkezőket, így 14-en indultak útnak a kór­ház kocsijával, tőlünk Szalai Sándorné és Kálóczi Ferenc. A har­madik személy tartalékként maradt itthon, arra az esetre, ha a későbbiek során még szükség lesz vérre, akkor ő adhat majd. A műtét jól sikerült, s a véradók is részesei ennek. 2 - PÁPAI TEXTILMUNKÁS - 1983. január (I.) A Fáy brigád Győrött Az édesszájúak közül ki ne gondolt volna már sóvárogva egy-egy olyan gyár megtekin­tésére, ahol csupa cukorka, csokoládé és süteményfélével foglalkoznak. Így voltak ezzel a pénzügy és számlázáson műkö­dő Fáy brigád tagjai is, amikor a Győri Keksz- és Ostyagyár hasonló munkakörben dolgozó 1 kollektívájánál tettek viszont­­látogatást. A teljes egészében nőket foglalkoztató üzem felszerelé­se jobbára régi berendezések­­­­ből áll, sok folyamatot végez­nek kézzel, nehéz fizikai mun­kával. Nem kevesebb, mint 30 ember érintésével, készül el egy-egy sütemény,, mire raktár­ba kerül. A cukorkák csomago­lása viszont igen modern, au­tomatikus, fotocellás berende­zéssel történik. Nagy élményt jelentett a ha­talmas üstökben lévő különbö­ző ízű maisszák kóstolgatása, bár a terjengő tömény vanília, kókusz, mentol és egyéb illatok miatt nem kellett megijedni, hogy a látogatók elkóstolgatják a hasznot. Pedig előttük volt mi szem-szájnak ingere, hisz itt a csokimasszát tartják olyan hordókban, mint nálunk a keményítőt. A gyár Arrabona kollektívája nagy szeretettel invitálta a Fáy brigád tagjait irodájukba, mely modern felszerelésével, tisztasá­gával igen megnyerte tetszé­süket. Itt beszélgettek munká­jukról, adták át egymásnak ta­pasztalataikat, s a győri gyár főkönyvelője és főmérnöke is jelen volt e találkozásnál. Majd olyan ígérettel vettek búcsút, hogy mindkét részről tovább ápolják ezt a barátságot. Nyugdíjba mentek November és decemberben a fonodából: Csehi István, Gyi­­mesi István, László Sándor és Nagy Imréné — a­ szövő gyár­egységből: Cs. Horváth Mihály­­né, Kamondi Jánosné, Kovács Hugóné és Szállás Zsigmondné — a kikészítőből: Nagy Béla — a csomagolóból: Nagy Mag­dolna­­ az krezőből: Kocsis László és Valenciums Ferencné — az udvari csoporttól: Miklós József — az erőtelepről: üve­ges Sándor­­ az általánostól: Karczagi Jolán, Paál Gáspár, Szabó Lászlóné és Varjas Zsigmond. Valamennyiüknek jó pihenést kívánunk ! Kovács József üzemtechnikus (a II-es telepen) ezúttal azt ellen­őrzi, hogy a kiírásnak megfelelően történt-e a szerelés. Egyéb­ként, amolyan örök helyettes, szorgalmas és lelkiismeretes mun­kát végez, bármit rábízhatnak. (Fotó: Babos J.) Senkinek sem kell bemu­tatni Gartner Ferencnét, hisz 28 évet „húzott le” vállala­tunknál. S azok közé az örö­kösen nyüzsgő aktivisták közé tartozik, akik sosem voltak tétlenül. És bizony - valljuk be - jó néhányan tartottak tőle, a­ szókimondása miatt, más­részt, ez volt a titka népszerű­ségének. Idestova 7 éve nyug­díjas, de azóta is serény, ügyeket intéz, s a legkülönbö­zőbb fórumokon hallhatjuk szavát, szóval változatlanul fá­radhatatlan. A múlt év utolsó napjaiban lépett be hozzánk, a szakszervezettől jövet, jó al­kalom volt ez arra, hogy meg­kérdezzük, hogy él, mit csinál, beszéljen valamit önmagáról, hogy látja közös dolgainkat? —* Amióta elmentem — kez­di —, a népfront városi-járási bizottságánál működő társa­dalompolitikai munkabizottság titkára vagyok, az elnökségben pedig elnökhelyettes. És válto­zatlanul tagja a Vöröskereszt városi vezetőségének. — Ez mind a három külön­­külön is egész embert kíván, hogy tudja valamennyit ellát­ni? — Szeretni kell az embere­ket és a társadalmi munkát. Ez a lényege. Persze, vannak, akik azt gyanítják, hogy pénzt kapok ezért, az igazság vi­szont az, hogy nagyon sokszor még a köszönet is elmarad. De én nem azért csinálom. Egyszerűen a véremben van, és nem tudok tétlen lenni. De mit is beszélek, tudják ezt a textilesek. — Egy-két dolgot megemlí­tene, ami az utóbbi időben foglalkoztatta, vagy amiben intézkedett, eljárt valamelyik tisztségében? — Egy kerekasztal-beszélge­­tést tartottunk, amelyen a ve­vők és eladók jöttek össze, hogy kölcsönösen elmondják problémájukat. S együttesen keresték a módját, hogyan le­hetne fejleszteni, kulturáltabbá tenni e kapcsolatot. Kibővített elnökségi ülésünk is volt a népfrontnál, ahol arról tár­gyaltunk, hogyan lehetne se­gíteni az öregek helyzetén, mivel rengeteg gond, problé­ma van e téren a város és já­rás területén. Sok az olyan, aki anyagi támogatásra is rá­szorulna, még több, aki csak az érdeklődést, az emberi jó szót hiányolja. Igen összetett probléma ez, és szerintem sokkal nagyobb figyelmet ér­demelne a hatóságok, a társa­dalmi szervek részéről, nem szólva a hozzátartozókról, hisz olyan jelek is vannak, hogy részükről szintén kevés a gon­doskodás. Rengeteg észrevétel és vé­lemény elhangzott a vitában, azoknak megfelelően többek között felvetettem, hogy na­gyobb figyelmet kellene fordí­tani arra, hogy kiket vesznek fel a szociális otthonokba. Nem biztos ugyanis, hogy mindig a legeslegjobban rá­szorultak kerülnek oda. És olyanok maradnak kívül, akik­nek egyetlen hozzátartozójuk nincs a világon, egyszál ma­gukban élnek, s koruknál fog­va képtelenek ellátni önmagu­kat, s csak egy-két jó akaratú szomszéd segítségével lézen­genek, akik beszereznek nekik élelmet, ezt-azt. Szeretnénk, ha a fiatalok körében rendezett vitafórumo­kon is foglalkoznának az idő­sebb generáció dolgaival, egy­részt azzal, hogy annak idején mit produkáltak, mit hoztak létre, s hogy mennyivel kön­­­nyebben indultak a mai fia­talok az általuk lerakott ala­pon. Másrészt arról is szó le­hetne, hogy most kellő meg­becsülésben részesülnek-e. Ez annál inkább fontos, mert ezekben az években mennek nyugdíjba azok, akik a hábo­rú után felépítették a gyára­kat és új életet teremthettek ebben az országban. Gondként vetődött fel az is, hogy sok helyen baj van az idős emberek étkeztetésével, főleg a meleg étellel. Elmond­ták például textiles nyugdíja­sok, hogy sokan bejárnak a gyárba ebédelni (habár má­sokhoz, viszonyítva itt a leg­drágább), de szívesebben ha­zavinnék az ételt, mert abból esetleg a vacsorájuk is meg­lenne, de ezt nem tehetik, mert akkor még többe kerül. Egy kívánság részükről, hogy leg­alább a többi vállalatéhoz hasonló árakat szabjanak meg, azzal is könnyítsék a helyzetüket. Sokan vállalnának olyan munkát, mint például parkok gondozása. Van már ilyen a városban, azt meg is lehet nézni! Többen felvetették, hogy a brigádok vagy üzemek egyes nyugdíjasokat meglátogatnak, nagyon jólesik nekik az ilyen. De vannak olyanok, akiket so­ha senki nem kérdezett meg, amióta nyugdíjba mentek. Nem akarok neveket említeni, erre nem hatalmaztak fel, de azt mondhatom, hogy engem sem keresett még fel soha senki ilyen címen a 7 év alatt. Most is azt mondták, jöjjek be én. Ha valami dolgom van, meg­teszem, de mégiscsak más len­ne, ha hébe-hóba, legalább egy-két évenként hozzám is bekukkantana valaki, megnéz­né, élek-e még? És mindenki így van ezzel. Persze jó lenne részükre egy klubhelyiség, ahol beszélgethetnének, szóra­kozhatnának. Azt is javaslom ebben a je­lentésben, hogy kapjon na­gyobb propagandát a szociá­lis tevékenység. Mert azért na­gyon sok jele van ennek, akár az intézmények, vagy társa­dalmi szervek ez irányú mun­káját vizsgáljuk, csakhogy ke­vesen tudnak erről. Még a vonzó cselekedeteket sem pub­likáljuk eléggé, amelyek egy­ben példák lehetnének. Holott minden eszközt­­ fel kellene használni a jó tudatosítására, hisz nevelési kérdés is ez. Sütő András szavaival fe­jeztem be fejtegetésemet, ily­­képpen­ önmagát becsüli meg az a nemzet, amelyik nem fe­lejti el, hogy a világ nem vele kezdődött. — Hallottam, jó kapcsolata van a szovjet asszonyokkal is. Erről mit mondhat? — Igaz. Együttműködési szer­ződésünk van és program­jainkon keresztül igyekszünk fejleszteni a szovjet-magyar barátságot. Éppen a közel­múltban voltunk közös kirán­duláson Sopronban, ahol nagy érdeklődéssel tekintettük meg az ősi város nevezetességeit, de érdekelte őket a város ipara és termékei. Ez csak egy apró mozaik, hisz ez a kap­csolat egész évben eleven. Velünk volt többek között a Pápán már jól ismert őrnagy­karmester, aki folyton ajánlja együttesét különböző fellépé­sekre. Egyszer itt is bemutat­koztak, sokan mondták, mily csodálatos est volt. Hasonló véleményeket kaptunk Csótról, Mezőlakról, Nemesszalókról (ahol a tsz tiszteletbeli kiváló dolgozója lett) és más közsé­gekből is. Hadd mondjam meg azt, a szovjet katonafeleségek és gyerekek is nagyon szíve­sen szerepelnek a közös bará­ti esteken, magyar dalokat, táncokat tanultak be és för­­geteges sikert aratnak min­denütt. — Visszakanyarodva az ele­jére, egyéni életéről mit mond­hat nekünk Gartner Ferencné? — A férjem 25 éve munkás­őr, főbizalmi a nyugdíjasok szakszervezetében, van egy kis telkünk az öreghegyen, ami kevés szabad időnk van, arra fordítjuk. A másik időtöltésem pedig az olvasás, ami sokszor az éjszakába nyúlik. Mert a jó könyvek már leánykoromtól a leghűségesebb barátaim voltak, s maradtak. Szóval ez van. S nem panaszképpen mondom, de jólesne azért, ha néha meghívnának nagyobb eseményekre azok a fiatal funkcionáriusok, akiknél én három évtizeddel előbb kezd­tem, s bizony végigjártam az élet egyetemét. Mit mondjak még? Felhasz­nálom ez alkalmat arra, hogy nagyon boldog új évet kíván­jak a textilgyár valamennyi dolgozójának és a vezetők so­ha ne feledkezzenek el azok­ról az idős emberekről, akik ugyan már nincsenek itt, de valamikor a fő otthonuk volt ez a gyár, ezernyi szállal kö­tődnek ide és sok év után is könnyezve beszélnek erről. Az ilyenek sokkalta nagyobb sé­relemnek tartják a megfeled­­kezést, mint esetleg a kisebb nyugdíjat. Vajon mit is lehetne hozzá­tenni ehhez? Legfeljebb azt, hogy Gartnerné (Margit) mindig a fején szokta találni a szö­get. S tehesse ezt még sok-sok éven át, jó egészségben. H. I.

Next