Pápai Textilmunkás, 1984 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1984-01-01 / 1. szám

Már beilleszkedtek az új helyen Réfi Sándorné már többször szerepelt lapunkban, egyrészt kiemelkedő egyéni teljesítmé­nye révén, másrészt éveken át vezette a szövő l-es Kiváló címmel is kitüntetett Déryné brigádját. Azóta viszont egy és más történt vele, ami viszont változatlan, új helyén is ha­mar kitűnt jó munkájával.­­ Egy éve jöttem vissza gyes­­ről — mondja —, de nem a hagyományos gépek mellé, ha­nem itt dolgozom az SZTB-en. Most 4 gépem 3 pályás, a má­sik 4 meg 2 pályás. Megszok­tam már, sőt igen könnyen be­illeszkedtem, szeretek itt len­ni. Adásztevelről járok be, 2 hétig éjszaka dolgozom, 1 hé­tig délelőtt, hogy óvodás kis­fiamat elláthassam. Nagyon jól esett a szövődő vezetősé­gének„ emberséges* magatartá­sa, megértették gondjaimat és nagyon segítőkészek voltak ve­lem szemben. Igyekszem ezt jó munkával viszonozni. Egyébként **a valamikori bri­gádunk ugyan már nem léte­zik, de itt Németh Miklós mes­­er, akivel odaát évekig együtt dolgoztunk, hívott közé­jük, s máris rám bízta a napló vezetését, amit szívesen vállal­tam. Különben elégedett va­gyok mindennel, nagyon jó mesterünk van, a keresetem szép, 5000 forintot mindig kéz­hez kaptam. Vonzó még az is, hogy a nővérem a szomszéd teremben dolgozik. De az árak szintén tetszenek, ráadásul most egy kicsit a hengerek is job­bak. Németh Imréné az SZTE leg­újabb termében található, a 175-ös gépekből közel 8-at. Mindössze 2 hónapja jött az 1-es szövődéből. * — Már működtek az új más­fél pályások, mikor átkerül­tem, az első hengerekkel. Nem volt könnyű nekem, hisz 15 évet hagytam magam mögött, de még az automatákkal is csak akkor ismerkedtem. Rá­adásul az indítási gondok kö­zé csöppentem itt. Eléggé ne­hezen szoktam meg, minden vonatkozásban. Szerencsére most már jobb, hisz a 2—3. hen­gerek mennek, nem is rosszul. Azért a strapánk sokkal na­gyobb, hisz a 8 gép 2 sorban oszlik el, nagy területet kell bejárnunk. Kíváncsian várjuk, hogyan alakul majd a keresetünk, ed­dig még átlagot kaptunk. Re­mélem, nem csalódunk. Egyéb­ként a gyárban jól érzem ma­gam, itt voltam tanuló, szere­tem a szakmámat. Csak a hen­gerek legyenek jók, én megte­szem a tőlem telhetőt. Unokáink is látni fogják? Nagy érdeklődéssel figyelem a „városvédő” Rádai Mihály műsorát, s a legutóbbi adás alkalmával meglepetéssel és örömmel hallottam, hogy nálunk is megalakult a városvé­dők egylete. Hogy ez-e a hivatalos neve, vagy más, nem lé­nyeg, inkább az, hogy akik ebben tevékenykednek — s fő­ként hangadói­­ ne csak szeressék lakóhelyüket, vagy az építészetet, hanem értsenek is hozzá. Persze az sem árta­na, ha nagyobb nyilvánosságot kapna tevékenységük, „nyi­tott kapuk” várnák a városukat szerető és féltő polgárokat. Mert hisz a több szem többet lát alapon, minden csekélység hozzájárulhat ahhoz, hogy műemlékeink szépségeit megóv­juk a magunk és utódaink számára. Sajnos, az elmúlt évti­zedekben történtek jóvátehetetlen, vagy csak óriási költ­séggel elhárítható károk, ám sok minden egy kis figyelem­mel megmenthető lett volna. Abban a reményben, hogy nem egyedül leszek kibic, sikeres munkát kívánok a mi városvé­dőinknek, és sok örömöt, jó partnereket terveik, álmaik megvalósításában, hogy mindazt, amit megmenteni, helyre­hozni akarnak, unokáink is láthassák! (g) Rekordidő alatt szerelték föl a nyújtóműveket Nemegyszer adtak már példát a fonóban dolgozó tmk-sok szakértelmükről, igyekeze­tükről. Bőven volt erre alkalmuk az utóbbi években, hisz kivették részüket a különféle gépek ide-oda szerelgetésével járó felada­tokból. Legutóbbi nagy munkájuk az októ­berben érkezett 8 új nyújtómű felszerelése, azzal a feltétellel, hogy még decemberben elkészüljenek vele. Erről Sass Károly cso­portvezető beszél. — Most már nyugodtabbak vagyunk, mert az utolsót sze­reljük - mutatja. — De nem volt könnyű dolgunk, pedig erősítést is kaptunk. A mi lét­számunk 9, a műhelyből 4 embert adtak, és az úgyneve­zett kistisztítócsoport tagjai, ugyancsak nálunk dolgoznak, míg el nem készülünk. — A fonoda vezetősége ju­talmat is kitűzött, igaz? — így van. Ez jól jött min­denkinek, tény. De egy idő után a napi 12 órázást — mert annyit dolgoztunk jó ideig — így sem szívesen vállalják. Ezenkívül november és decem­berben rengeteget túlóráztunk szombat-vasá­rna­ponként, a­lig maradt szabad időnk. Nyu­godtan mondhatom, a pénzen kívül sokat jelentett, hogy meg­értették az emberek, mennyire fontos a fonodának, hogy ezek a gépek mielőbb üzemeljenek. - És közben a karbantartás szintén a csoportjukra várt? - Igen, a napi törések álta­lában 1—2 emberünket lefog­lalták. A legjelentősebb mun­kát ebben­ az időszakban a klíma váratlan elromlása okoz­ta, amit 2 szombat—vasárnap 8-an javítottak. De megelőző karbantartásra sajnos nemigen jutott most energiánk. — Voltak-e a nyújtóműsze­­relést hátráltató, zavaró ténye­zőik? — Szerencsére nemigen, szin­te minden feltételt biztosítot­tak ezúttal részünkre. A műhe­lyesekkel megfelelő kapcsola­tunk van, ez is fontos, mert az alkatrészeikre nem kellett várnunk, mindig szót értettünk.­­Egyébként a leszerelt, elavult nyújtókról a még használható csavarokat, tengelyeket kiválo­gattuk, ezek majd jó szolgála­tot tesznek a jövőben. — E nagy munka után lesz lehetőség némi lazításra? — Nemigen. Ugyanis adott már a következő feladatunk. Megérkezett a 7, Szombathely­ről vásárolt nyújtómű, amelyen megkezdjük a meghajtó szer­kezetek cseréjét és a tervek szerint ugyanezeken szalagfe­szítőt is cserélünk, s a mási­kon úgyszintén. És ez megint olyan jelentős feladat, hogy valószínűleg a kibővített lét­számmal dolgozunk majd, míg el nem végezzük. — Különben elégedett a cso­portjával? — Teljes mértékben az va­gyok, összetartó csapat, min­dig is az volt. Szerencsére nálunk soha nem adódott munkafegyelmi gond. A túlórá­kat ugyancsak sikerült eredmé­nyesen megszervezni. Bár az utóbbi időben már változott az összetétel, fiatalodtunk, de jól beilleszkedtek azok, akik hoz­zánk kerültek. Nem nagy por­­veréssel, inkább szép csöndben eldolgozgatunk, pedig egy-két nagyobb rekonstrukciónak már részesei voltunk itt. A fonó­gyáregység vezetője csak megerősíti Sass Károly véleményét a csoportról. Annál inkább megérdemlik a dicsé­retet, mert a nagyon szoros határidő előtt teljesítették meg­bízatásukat. És ez a fonodá­nak rendkívül fontos, mert az új nyújtóművek üzemelése ré­vén, jelentős minőségi és mennyiségi javulásra számíta­nak. Felvételünkön Sass Károly és Lampert László csoportvezető­ket, valamint Gruber Lászlót láthatjuk szerelés közben. K. L.-né Jubiláló brigádok múltja és jelene Kötetlen beszélgetés a mozgalomról, aktivistáiról Hazánk felszabadulásának 30. évfordulója tiszteletére ala­kult a készáru meó Felszaba­dulás szocialista brigádja, ve­zetője, Müller Lászlóné segít­ségével tekintünk vissza az el­múlt 10 évre. — A kezdeti időszakban 2 műszakban dolgoztunk, így semmi akadálya nem volt an­nak, hogy sok helyre eljussunk — mondja. — Például Ajkára, Győrbe, Visegrádra, Pannon­halmára, Esztergomba, Zircre, Kőszegre, Egerbe, Szentendré­re, Badacsonyba, Sümegre, hogy csak az emlékezeteseb­beket említsem. Több éven át patronáltuk a kisegítő iskolát, ajándékokkal és könyvekkel kedveskedtünk a gyerekeknek. Nagyon sok kiállítást megnéz­tünk, vetélkedőkön szerepel­tünk. Kivettük részünket a kü­lönböző szolidaritási akciókból. Félárva gyerekeket, rokkanta­kat látogattunk és üzemrészünk betegeit, nyugdíjasait. A gyár­udvaron virágokat ültettünk, a fonodában hüvelyt válogattunk. Rendszeres vendégei vagyunk a szocialista brigádvezetők klub­jának, ha munkánk engedi, mindig elmegyünk az író-olva­só találkozókra, színházba, hangversenyre, a munkás sza­badegyetem irodalmi szakának előadásait is örömmel hallgat­juk, évek óta szerződésünk van az üzemi könyvtárral, sokféle sajtótermék előfizetői és vásár­lói vagyunk, részt veszünk kü­lönböző politikai oktatásokon. Ettől eltekintve, a brigád min­den tagjának van egyéni tár­sadalmi munkája, vöröskeresz­tes csúcstitkár, alapszervi ve­zetőségi tag, főbizalmi, tanács­tag, bizalmi. Ennyi szép emlékkel tarso­lyunkban bizony sajnálattal gondolok arra, hogy közben el­járt felettünk az idő. De amíg nyugdíjba nem megyünk, min­den munkából kivesszük részün­ket. Most is az elsők között csatlakoztunk a hazánk fel­­szabadulásának 40. évforduló­ja tiszteletére indított verseny­hez. — Tíz éve veszünk részt a mozgalomban — magyarázta Kuti Gyula, a kikészítő Petőfi szocialista brigád vezetője. — Nem volt könnyű, de megérte a fáradtságot, mert sok szép sikerélményben volt részünk. Háromszor kaptunk például arany fokozatot, amely mindig lendületet adott. Legfontosabb­nak tartottuk gazdasági mun­kánk becsületes elvégzését. Ha ezen a területen rendben men­tek a dolgok, akkor volt ked­vünk más irányú tevékenység­hez is. Kezdettől bekapcsolód­tunk a véradómozgalomba, volt olyan év, amikor a brigád minden tagja adott vért. Ezt a szervezetet a szolidaritási ak­ciók alkalmával is támogatjuk, legutóbb 300 forint értékű bé­lyeget vásároltunk ilyen címen. Betegtársainkat és a nyug­díjasokat rendszeresen látogat­juk és szükség esetén segítünk nekik az otthoni munkában. Például kertásásban, építkezés­ben. Jó kapcsolatot tartunk a száraz üzem Béke brigádjá­val, társadalmi munkából is kivesszük részünket, az óvodá­nál, bölcsődénél és a sportte­lepen végeztünk festést, föld­munkát. A 11-es számú általá­nos iskolában a honvédelmi nap sportrendezvényeinél se­­gítkeztünk. Többször dolgoztunk a Kékfestő Múzeumban, üzem­részünk tatarozása után elren­deztük a törmeléket, a döbrön­­tei turistaháznál parkrende­zést csináltunk. Részt vettünk a kommunista szombatokon. 3 brigádtagnak 7 féle társadal­mi munkája van: munkásőr, bizalmi, propagandaanyag-ter­­jesztő stb. Rendszeresen járunk politikai oktatásra, olvasói va­gyunk a könyvtárnak, vitakö­röket tartottunk, hogy csak a fontosabbakat említsem. Ha visszagondolok az elmúlt 10 évre, azt mondhatom, hogy a brigád munkája sikeres volt. A jövőre vonatkozóan nem hi­szem, hogy valami újat tud­nánk produkálni. De az évek során szerzett tapasztalatokból merítve, a hasznos dolgokat továbbvisszük és ha valami kérés, igény merül fel, lehető­ségeink szerint teljesítjük. Ilyen meggondolásból csatlakoztunk az elmúlt évben a felszaba­dulási munkaversenyhez, mely­ben vállaltuk, hogy a vetülék­­csévélőben elfekvő színes fo­nalból negyedévenként kiszed­jük a fémcsévéket és műanya­got rakunk helyette, mivel a lánccsévélőnek nagy szüksége van erre. Ez irányú vállalásunk sikeres teljesítése érdekében már novemberben dolgoztunk. A sok „vihar" ellenére 10. jubileumát ünnepli a szövő I- es Balassi Bálint szocialista brigád, Zsirai Lajosné tavaly vette át a vezetést. — Ki tudja hányadik vagyok ezen a poszton, azt sem, hogy meddig — mondja. — Vala­mennyi elődöm az átszervezé­sek folytán került el tőlünk. Sokáig mi sem maradunk együtt, tudjuk, de elhatároz­tuk, hogy amíg két ember lesz, addig csináljuk. Mindent meg­teszünk azért, hogy kezünk alól a lehető legjobb minőségű áru kerüljön ki. Ez a gondolat ve­zet bennünket, amikor az újí­tási ötletnapok alkalmából ja­vaslatot adtunk be a vetülék­fonal-hulladékkal kapcsolat­ban. Társadalmi munkára elsősor­ban oda megyünk, ahol erre igény van. Többször dolgoztunk már itt a szövőben, a lánc- és vetülékcsévélőben. Az óvodá­ban a festés utáni takarítás­ban segítkeztünk, kétszer vol­tunk Bakonynánán és 90 órát munkálkodtunk a jobb minő­ségű áruk érdekében. Nagy élmény mindig a texti­les művelődési házban rende­zett író-olvasó találkozó, sze­mélyesen megismerkedhettünk Tatai Sándorral, Rab Zsuzsá­val és Jókai Annával. Felejt­hetetlen színházi esten voltunk Győrben, máskor közösen mo­ziban, vagy koncerten a sza­badtéri színpadon. Megtekin­tettük a Széchenyi-emlékiállí­­tást, a zirci könyvtárat. A vöröskeresztes mozgalom minden megmozdulását támo­gatjuk, véradónk is van, sok ruhát gyűjtöttünk össze a nica­­raguai gyerekek részére. Ezek a brigádélet lényegesebb cse­lekedetei, s év végéig minden vállalásunkat teljesítettük, és remélhetőleg újból indulhatunk a felszabadulási munkaverse­­ben. E. J-né ajándékbővítés” — avagy: üzleti csalafintaság a vásárlók zsellére? Bizonyára sokan ismerik a 30 dekagrammos „poharas" akác­­mézet, melynek fogyasztói ára 35 forint. Ugyanaz párosával, egy 4 centiméter átmérőjű, 8 centiméter magas viaszgyertyával kiegészítve és egy pepita kar­tondobozban elhelyezve 150 fo­rintért került a boltba az ünne­pek előtt. „Ajándékbővítésként" hallot­tam kereskedelmi berkekben. Egy darabig morfondíroztam ezen, aztán számolni kezdtem, a 2 pohár méz 70 forint, a gyertya, hogy nekem minek, azt nem tu­dom, de tán 10 forintot ér, a világon semmire sem használha­tó doboz esetleg 7-et, de nem 70-et. Hisz csak felesleges sze­mét a háznál. Apropó, a doboz. Az 1 kilo­grammos nettó súlyú rézgálic (engedélyezési száma 87/071/1966) nylon tasakban 17 forint volt. De ez már a múlté. Újabban egy színes kartondobozban kap­ható a boltokban 25,40 forintért. Hasonló a helyzet az arcszes­­szel, folytathatnám a petróle­ummal, amelyhez kimérve 6 fo­rintért lehetett hozzájutni, de így már sehol sem kapható, csak (e buta kifejezéssel) „ki­szerelten", műanyag flakonban 17 forintért. Szóval nyítgatunk, dobozolunk és ami igaz az igaz, külsőleg szebb a portéka, kul­turáltabbnak tűnik a kereske­delem. No de, éppen most kell ne­künk a sok cifra doboz, amikor köztudottan kevés a papírunk, jórészt importból származik a hozzávaló nyersanyag, és egyébként is rendre nőnek, csúsznak az árak fölfeléi? Va­jon takarékosság ez? Aligha. Feltétlen szükséges? Nem hin­ném. Hát akkor a gyár, a ke­reskedelem vagy az ég tudja ki, miért borzolgatja ilyenekkel a vásárlók idegeit? Igaz, a tűrési határon tán még jól belül va­gyunk, de irritálja az embert, ha hülyének nézik I­­ orv­ rápai Textilmunkás - 1984. január (I.)

Next