Parlando, 1971 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1971 / 1. szám - Ünnepi ülés az Országos Zenepedagógus Szakosztály megalakulásának 10. évfordulóján - Az Országos Zenepedagógus Szakosztály Választmányának beszámolója: Kadosa Pál elnök referátuma
újabb kartársaink elolvassák annak anyagát a Parlando 1960. II. évfolyamának június—júliusi számában. Igen, második évfolyamában, mert ma is központi lapunk a PARLANDO ekkor már második éve működött. 1959 tavaszán egy lelkes csoport a Fővárosi Zeneiskola Szervezet keretén belül, a szakszervezet anyagi támogatásával sokszorosított híradót hozott létre, amit a pedagógusok nagy örömmel fogadtak. Már ez a tény is jelzi, hogy valami erősen érlelődött a magyar zenepedagógus társadalomban. A felszabadulást követő mintegy másfél évtized társadalmi fejlődésébe ágyazódva zenekultúránk és azon belül zenepedagógiánk forradalmi átalakuláson ment keresztül. Mindenekelőtt célja változott meg: nem egy kis tehetős réteg gyermekeinek oktatása, hanem a néphatalom szellemében a dolgozók gyermekeinek széles körű, rendszeres zenei nevelése, művelt, szocialista emberré fejlesztése vált központi feladattá. A „Miénk az ország, magunknak építjük” nagy társadalmi célját a zenére vonatkoztatva Kodály Zoltán így fogalmazta meg: „A zene mindenkié.” Ahhoz azonban, hogy a zene mindenkié legyen, nemcsak a zeneoktatás formájának, hanem tartalmának és módszereinek megújítására is szükség volt. Röviden szólva: tartalmában magyarrá, módszereiben modernné kellett tenni zeneoktatásunkat. Előbbit megkönnyítette Bartók és Kodály örökbecsű munkássága a népdalkincs felkutatásában és rendszerezésében, utóbbihoz nagy segítség volt Kodály Zoltán személyes részvétele zenei életünkben és zeneoktatásunkban. A haladó szellemű zenepedagógusok lelkesen csatlakoztak a szocialista Magyarország létrehozásának eszméjéhez és ehhez különböző szervezeti formákat kerestek: Zenepedagógus Munkaközösséget alakítottak a Pedagógusok Szakszervezetének segítségével, részt vállaltak a Magyar Zeneművészek Szövetségének munkájában stb. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy a pártnak és az államnak a szocialista társadalom, a szocialista zenekultúra megteremtésére irányuló következetes munkáját a zenepedagógusok jelentős része kezdettől fogva aktívan támogatta. A zeneiskolák államosítása, újabb és újabb állami zeneiskolák megindulása, a növendékek és ezzel együtt a zenetanárok számának ugrásszerű növekedését eredményezte, így a zenepedagógusok egyre népesebb tábora gyorsan kinőtte az iskolán kívüli tevékenységhez talált társadalmi kereteket. A Magyar Zeneművészek Szövetségének zenepedagógus szekciójában jelentős munka folyt. Ez a munka azonban egyrészt viszonylag kisszámú kolléga részvételét tette lehetővé, másrészt maga a szekció a szövetségnek az ellenforradalom utáni átszervezése során megszűnt. Méltán mondta felszólalásában Sárai Tibor elvtárs a Magyar Zeneművészek Szövetségének főtitkára: „... mind a mai napig nem volt olyan fórum, olyan társadalmi szerv, ahol a magyar zenepedagógus igazán zenepedagógus lehetett volna...” és így „az a jogos mondás járt a zenepedagógus körökben, hogy a zenepedagógusnak muzsikusnak, a muzsikusnak pedig zenepedagógusnak kell lennie, de végeredményben a zenepedagógusok sehol sem voltak...” „Mi azt akartuk — folytatta Sárai elvtárs —, hogy a zenepedagógusokkal foglalkozó szervezet tekintélyes szervezet legyen, valami olyasmi, mint a szakszervezetek keretében működő Filmművész Szövetség és a Színművész Szövetség. Az igény, amiről e szavak is szóltak nem egyoldalú volt. A Művelődésügyi Minisztérium is tudta, hogy a zeneoktatásnak a közismereti oktatáshoz hasonló kiterjesztéséhez és korszerűsítéséhez .