Parlando, 1974 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 1. szám - Banda Ede: Pablo Casals 1876-1973
PABLO CASALS 1876—1973 Meghalt Pablo Casals. Tudtuk, hogy a közel százéves mester hosszabb ideje gyengélkedik, de valahogy halhatatlannak hittük. A mi nemzedékünk már tudata ébredésekor számon tartotta az akkor már ereje teljében levő muzsikust és emberbarátot. Mi, muzsikusok példaképünknek éreztük őt és bár játéka utánozhatatlan volt, úgy hiszem, nem volt a világnak olyan hangszeres előadóművésze, aki akarva-akaratlan hatása alá ne került volna. Gordonkázásának egyedülálló varázsa volt. Talán az ő játékánál döbbentem rá növendék koromban, hogy az előadóművészet valóban az újrateremtés művészete. Csodálatosan zengő gordonkahangjai kiragadták a hallgatót mindennapi gondjai közül és a zene szándékai szerint a legmélyebb kétségbeeséstől a földöntúli boldogságig terjedő érzelmi skála minden színárnyalatában megmerítették. Az ember ezekről a hangversenyekről megtisztult lélekkel és nagy fogadalmakkal távozott, hogy ezentúl megértőbb és nagylelkűbb lesz embertársaival. Természetes kisugárzása volt ez olyan ember művészetének, aki végtelenül szerette az embereket és mélységesen elítélt minden embertelenséget. Casals nem ismerte a megalkuvást. Szenvedett az igazságtalanság és erőszak mindenfajta megnyilatkozásától. Ezért hagyta el szeretett hazáját, Spanyolországot, amikor ott a fasiszta diktatúra került hatalomra — megfosztva ezzel önmagát legtermészetesebb környezetétől és megfosztva szeretett katalánjait művészetének adományától. Ihletést az egész mikro- és makrokozmoszból merített. Egy róla szóló könyv előszavában ezt olvashatjuk saját szavaival: „számomra az élet és a művészet szétválaszthatatlan egységet képez. Mint fiatalember mindig a legnagyobb ámulattal szemléltem a vadvirágok szirmairól aláhulló harmatcseppeket és úgy éreztem, hogy ez mindenfajta művész számára az ihlet, a sugallat kiapadhatatlan forrása.” XVI. ÉVF. 1. szám 1978. január