Parlando, 1991 (33. évfolyam, 1-6. szám)
1991 / 2. szám - Solymosi Tari Emőke: "...ha szépnek találok valamit, szeretném, ha más is szépnek találná".: Beszélgetés Földes Imrével, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenetörténet és zeneelmélet tanárával
függetlenül attól, melyik tárgy gazdái vagyunk, a teljességet kell átnyújtanunk és számonkérnünk. Mestereknek kell lennünk, mestereknek, a szó eredeti értelmében. Mindannyiunk kötelessége könyvet adni, újságolvasásra bíztatni, múzeumba küldeni, és például egy Mozart szonáta kapcsán az éppen abban az időben keletkezett, vele szoros összefüggést mutató Figaro házassága tanulmányozására buzdítani növendékeinket. Tanár úr nyilván nagyon jól tudja, hogy a mai zenetanárok többsége nem alkalmas arra, hogy ilyen általános tudású mester legyen. — A Mester nem tud mindent! Viski János mondogatta, hogy :A tanárnak azt kell tudni, hogy mit kell a növendéknek tudni.” Ilyen egyszerű az egész. A Mester a jó szülőre hasonlít, aki felismerve gyermeke képességeit és azok határait, terelgeti érdeklődését, ösztönöz, mindig ösztönöz. (Zárójelben jegyzem meg, hogy lesújtó a véleményem azokról, akik lebeszélik növendékeiket, hogy elméleti tárgyakra járjanak, hogy régi hangszereken [is] játszanak, zenekarban, énekkarban muzsikáljanak. Immorális az egyazon tanári karban tevékenykedő kollégával, egyben a diákokkal szemben. Gyengeségről vall: keveset ad, hát elvesz, hátha az a kevés majd többnek látszik... Remélem, sőt tudom, hogy a növendékek többsége átlát a szitán!) - Ha a zenei tárgyak, és általában a tárgyak ennyire összefüggnek egymással, a ,/ő- és melléktárgy’’ elnevezéseknek talán nincs is létjogosultságuk... — Hát igen. Ha valaki elfogulatlanul próbál választ adni arra, melyik a hangszeres muzsikus „fő” tárgya, minden bizonnyal a kamarazenét, vagy még inkább a zenekari játékot fogja megnevezni. Az európai hangszeres irodalom ugyanis, egyes kivételektől, pl. a Bach-szonátáktól,-partitáktól és a zongora-, orgonaművektől eltekintve nem szóló zene. Minden vonós, fúvós és ütős másokkal együtt muzsikál. A hangszeres tanításnak arra kell felkészíteni, hogyan kell az elképzeléseinket mások elképzeléseivel összeegyeztetni, és hogyan kell az elképzeléseinket föladni! Profi zenepedagógiánk egyik legnagyobb ellentmondása, hogy szólista képzés folyik, holott hallgatóink elenyésző százaléka lesz szólista, a döntő többség egész életében mások ízlése szerint, karmesterek intencióját követve zenél majd. De a legnagyobb baj nem ez, hanem az, hogy a szólisták iskoláját járók jórésze csalódottan, lelkileg sérülve ül be a zenekarba, becsapottnak érzi magát. Ő a Brahms hegedűversenyre készült, és most tessék, itt van, Mozart-szimfóniákban, a Bartók Concertóban, a Trisztán és Izoldában „forgácsolja el a képességeit”... Lehet, hogy túlzók, de talán megérti. Óriási a szakmánk felelőssége. Ha nem akarunk beteglelkű zenészeket nevelni, hallgatóink elé a közösségi zenélést kell ideálnak kitűzni. A kamarazene-tanítás általában még ma is magas színvonalú, ám zenekari játékra a növendékeket nem tanítják. Nemrég hallottam, és többen megerősítették: e pillanatban a főiskolás diák évenként egyszer, egy heti zenekari játékra kötelezett! És akkor csodálkozunk, hogy a jó zenészeinkből képtelenek vagyunk európai rangú zenekarokat alakítani? Félreértés ne essék! Van zenekarunk, amely alkalmanként, kiváló irányítás mellett tud európai rangú koncertet adni, de európai zenekar az, amely nem képes bizonyos színvonal alatt játszani. Ami az ún. „mellék’’-tárgyakat illeti! A szó, sajnos, félreérthető, mert összecseng a mellékessel... Könnyű vele visszaélni. Ha jól emlékszem, Ujfalussy József javasolta, hogy beszéljünk inkább szak- és szakmai tárgyakról. Ezt én is így látnám jónak. 11