Parlando, 1996 (38. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 1. szám - Ittzés Mihály: Zeneirodalmat és nem zenetörténetet tanítunk (részlet)
Nehéz időkben megtörténik, hogy az emberiség számára fontos, maradandó szellemi értékek őrzése, fenntartása, ápolása és fejlesztése kisebb közösségek önfeláldozó helytállására hárul. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanárképző Főiskolai Karának Zenei Tanszéke ilyen értékőrző és teremtő kis közösségnek bizonyul. Szeretettel köszöntjük évfordulójának ünnepén és kívánjuk vezetőjének, tanárainak, végzett és mostani hallgatóinak, hogy a következő évtizedekben is maradjanak zenei művelődésünk, zenepedagógiai hagyományaink továbbörökítésének letéteményesei. Adjanak munkájukkal, további sikereikkel példát és buzdítsanak, lelkesítsenek a szép példa követésére." ITTZÉS MIHÁLY: ZENEIRODALMAT ÉS NEM ZENETÖRTÉNETET TANÍTUNK (részlet) Miért tartom fontosnak, hogy terítékre kerüljön e téma: zenetudomány a tanárképzésben, vagy másként: zenetudomány és tanárképzés. Azt hiszem, hogy ez az a csatorna, ahol a szűkebb tudományos eredmények a leghamarabb, a legközvetlenebbül eljuthatnak a zenei élet gyakorlatába, illetőleg a következő generációkhoz. Hiába foglalkozik a zenetörténet sokféle témakörének sokféle kutatója a múlt kutatásával, mindig tudnunk kell azt, hogy az eredmények soha nem lehetnek teljesen véglegesek. Hiszen számos zenetörténeti adattal, vagy előadóművészettel kapcsolatos eljárással jártunk úgy, hogy az idők során az újabb kutatási eredmények ezeket megcáfolták, majdnemhogy érvénytelenítették. Ugyanezt találhatjuk a népzenetudomány területén (akár saját népzenénkkel, akár más népek népzenéjével kapcsolatban), vagy a zeneelméleti kutatásban még akkor is, hogyha ez a zeneelmélet-kutatás - mondjuk - csak a közelmúltnak a stilisztikai kérdéseivel foglalkozik, s nem azzal, hogy majd milyen lesz a jövő zenéje. Ez utóbbi természetesen a zeneszerzői műhelyeknek a feladata. De ma, amikor olyan sivár a napi zenekritikai élet, és oly csekély a zenei ismeretterjesztő irodalom, akkor azt kell mondanunk, hogy ezeknek a pedagógiai csatornáknak különösen nagy a szerepe. Azonban ez igen nagy feladatot ró mindazokra, akik a fiatalokat tanítják. Azt a feladatot adja, hogy mind az előadóművészeti, a zenei gyakorlati tárgyakat (karvezetés, hangszer, magánének), mind bármilyen más, a tanárképzésben vagy egyéb pedagógusképzésben előforduló tárgyat tanító oktatóknak, de különösen azoknak, akik zeneelméletet, zenetörténetet tanítanak, állandóan figyelemmel kell kísérniük a szakirodalmat, a hazait is és a külföldit is (vagy annak legalább a hazai átszüremlését). Csak így tudunk lépést tartani, mert bár igaz az, hogy friss teóriákat, még nem igazolt elméleteket nem érdemes tanítani, de azokat a dolgokat, amelyeket alapos kutatások vagy kísérletek igazoltak, mégha átszűrve, bizonyos mértékig leszűkítve, talán egy kicsit leegyszerűsítve is, de a tudományos igényességet és a tartalmi lényeget megőrizve mégis továbbítanunk kell növendékeink számára. Nem szabad csak a régi eredmények kizárólagos továbbéltetését feladatunknak tartanunk, hanem igenis nyitott szemmel, nyitott füllel kell figyelnünk a világra, a tanítványainkat is erre kell nevelnünk. Azt hiszem, nagyon fontos mindenki számára, hogy a saját hangszerének, énekirodalmának, kórusirodalmának legfontosabb új eredményeit ismerje, hogy előadóművészi és egyéb szempontból is abban otthon legyen. De ezt a leszűkí