Parlando, 1999 (41. évfolyam, 1-6. szám)

1999 / 1-2. szám - Solymosi Tari Emőke: A közönség fojtsa vissza a lélegzetét, ne a zongorista... - Beszélgetés Sebők Györggyel

A KÖZÖNSÉG FOJTSA VISSZA A LÉLEGZETÉT, NE A ZONGORISTA... Budapesti beszélgetés Sebeik Györggyel O­klahomában könyvet is kiadtak már róla, itthon, Magyarországon viszont meglehetősen keveset tudunk szegedi születésű, világhírű zongoraművészünkről, Sebők Györgyről. 1978 óta látogat rendszeresen haza az Amerikai Egyesült Államokból, hogy koncertezzen és mesterkur­zust tartson. 1998. október 18-án a Zeneakadémia nagytermében Bachot, Mozartot, Beethovent, Schubertet játszott. A közönség valóságos áhítattal hallgatta, sikere leírhatatlan volt. Az idő nem fogott rajta, 76 éves korában ugyanolyan fölényes, és mindig a zene, a mondanivaló szolgálatába állí­tott virtuozitással, és ugyanolyan árnyaltsággal zongorázik, mint évtize­dekkel ezelőtt. Koncertje után az újságírók egymást váltották szállodája halljában. Én több mint egy órát beszélgethettem vele, s e beszélgetésből ismét bebi­zonyosodott számomra: az igazán nagy művészek széles látókörű, mű­velt, gondolkodó emberek, nagy szellemek is egyben. Mesélt arról, hogy gyermekkorában Mereskovszkij Leonardo da Vinciről írt könyve arra ins­pirálta, hogy képeket fessen, sőt, az anatómiával is elkezdjen foglakozni. Boleslav Prus A fáraó című regénye viszont arra ösztönözte, hogy részlete­sen kidolgozza egy időutazás tervét: mit vinne magával, ha elhajózhatna az ókori Egyiptomba... Manapság fizikai szakkönyveket olvas, Einstein, Szilárd Leó, Feynman, Hawking felfedezésein töpreng... Itthon még a szakmabeliek zöme is csak arról tud, hogy a Sebők (töb­bek között Weiner Leó, Kodály Zoltán, Paul Weingarten egykori növen­déke) a ma élő zongoristák közül az egyik legjelentősebb, és hogy a bloo­mingtoni Indiana University kivételes pedagógiai tehetséggel megáldott tanára, akinek a kurzusaira özönlenek a növendékek. A magyar sajtó fur­csa módon nem verte nagydobra, hogy 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét kapta meg Göncz Árpádtól, amit a magyar követ személyesen vitt el neki Washingtonból Bloomingtonba. S ha már a kitüntetéseknél tartunk: 1995-ben Jacques Chirac Párizs város Aranyér­mét adományozta neki, 1996-ban pedig, ugyancsak Franciaországban lo­vaggá ütötték („Chevalier de Verdre des Arts et des Lettres", azaz „A Művé­szeti és Irodalmi Rend Lovagja"). Ugyanebben az esztendőben Wallis kanton kultúrdíjával tüntették ki Sionban (Svájc), Erienben pedig, ahol fesztivált alapított, még 1986-ban díszpolgárrá avatták. Ebben a svájci fa­luban az elmúlt 800 esztendőben ez volt a harmadik díszpolgárrá avatás! De vajon milyen életút rejlik a sok siker, a számos rangos elismerés mö­gött? Beszélgetésünkből fény derült ennek az életútnak néhány momen­tumára is. (Az alábbi írás a beszélgetés egy részletét tartalmazza. A továb­bi részletek a Gramofon 1999 januári számában olvashatók.) - Miért éppen 1957-ben hagyta el Magyarországot? Akkoriban mindenki 1956- ban ment el...

Next