Parnasszus, 1996 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1996-02-01 / 1. szám

Itt nyugszik a pál­ma alatt elkapál­va a híres Róka Fár ki ha élne rúgkapál na de felfalt szonhat tál gombócot s kakál­ás közben érte a hálát. Mi ez? kérdem Csuportól. A Mester, válaszol. Márkus? kérdezem. Bólint. Ő írta. Nagy költő. Mindent tud. Verset ír -Ő írta? Ő -Nem tudja még? kérdezi Gázsi. Mit? Ki több, a hullamosó vagy a sírásó? Aki előbb meghal, meg fogja tudni -Aztán azt mondja: az egész irodalom hülyeségből indul ki. E hülyeség, titkot csinálni abból, hogy ír. Az egész irodalom bűnbeesése, hogy amikor ír, úgy tünteti fel, mintha a dologban ártatlan lenne -Úgy tudom, szólok, ez a valóság kérdése. Ezen már régen túl vagyunk. A hang nem ezt mondja. Azt állítja, ha az ember ír, akkor ír. Elvégre, egyelőre legalábbis, még nem tilos. Hogy később mi lesz, nem tudom - Ezt mondta? Ezt. Az írást sem szabad humoron kívül felfogni. Önnek, szólt a hang, tüneményes előnye van. Mi ez az előny? kérdem. Remélem, tudja, válaszol. A történet egyetlen szón fordul meg, s ez a szó a humorisztika. Ez az egész kolosszális fecsegés irgalmatlan izgalma. A humor az utolsó fátyol. Levethető? Igen, de nem ajánlatos. Az egyetlen helyes, ha az ember előtte leborul és imádja, és azt mondja: Sajnos túl bölcs vagyok ahhoz, hogy szépségedet megérintsem. A humor a tragédiánál mélyebb. Ahogy a bolond mélyebb, mint a bölcs. Részletek HAMVAS BÉLA Karnevál című regényéből. Magvető Kiadó, Budapest 1985. ■■■■■■■■■■■■Hl

Next