Parnasszus, 2000 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2000-03-01 / 1. szám
PflBMSStUi 4 „Nézem dalaimat lelkemnek szemével, Fejem zúg, szívem ver, és elborít a láz — Nem merlek vizsgálni, nehogy megőrüljek, Mint egy istenséget kutató csillagász. Érezem lelkednek mindenhatóságát, De a nagy egészet nem fogom föl benned, Egy-egy dalban nézlek, és úgy értelek meg, Mint egy kis kenyérben a megváltó testet." Majd áttérvén az irodalmi értékelésre, méltatja is kedves költőjét, s ha kissé túlozva fejezi is ki elragadtatását, az feltétlenül elismerést érdemel, hogy fordítása tárgyát és alanyát ily módon tisztelni képes: „...És még holmi piszkos istentelen ajkak Másokkal mondanak egyformának téged! Szelíd fiú vagyok, — de hogyha ezt hallom, Szinte fogam csattog, majd megesz a méreg." Talán fontosabb azonban, amit magáról a költő életének néhány mozzanatáról adatszerűen megtudunk. A fordító szerint Petőfi ugyanis a csata után fogságba esett, s az orosz sereg hadifoglyaként került Szibériába, hosszú utazás, gyaloglás és szállítás után került a Bajkál tó túlsó partjára, a Barguzin folyó mellett lévő Barguzin városkába, s ott előbb néhány évig hadifogolytáborban élt, majd egy idő után kiengedték, ám a hazautazást nem engedélyezték, s a városka megbecsült, bár kissé idegenkedve s rendőrileg figyelt polgáraként töltötte éveit. Nevét az eredeti családi formában, Petrovicsként volt kénytelen használni, egy különös véletlen folyományaként. A fogolyszázadban egy különösen durva, Lev Lvovics nevű őrmester, kit egyébként csak Oroszlánként neveztek, egyszer névsorolvasást tartott, s az épp költői ihletettségben révülő költőre ráordított. Neve? S a költő hirtelen, zavartan, talán visszaemlékezve a zord baka-időre, így válaszolt: Nevem van, Petrovics, így Petrovicsként lett regisztrálva, s a cári belügyminisztériumi bürokrácia, hiába kérvényezte pedig, soha többé nem engedte meg neki a névmagyarosítást. Két magyar tiszttel szenvedte együtt a fogság nehéz éveit, gróf Leiningen-Westerburg Károllyal és Bem József tábornokkal, kikről ugyanúgy, mint Petőfiről, helytelen történelmi adatokat rögzített az utókor. Leiningent nem végezték ki Aradon, Bem pedig nem török pasaként hunyt el - hiszen ők hárman testesítették meg a barguzini magyar kolóniát és a magyar kulturális egyesületet. Hogy épp ők ketten kerültek Petőfivel egy századba, súlyos következményekkel járt: ők ugyanis egy szót sem tudtak magyarul, csak németül s franciául tudtak egymással is beszélgetni, s bár barátságukra ez semmi befolyással nem bírt.