Pásztortűz, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-04-22 / 16. szám
Rózsaszín selyemmel bevont rongyos kis rococo díványon elnyúlva feküdt az osztály legjobb szívű fiúja. Sohasem énekelt, szép barna szemei kedvesen néztek a világba, mindenkit cigarettával kínált, éjjeli zene tervezetet dolgozott ki s megígérte, hogy nagyobb hatás kedvéért cimbalmát is kiszállítja minden alkalommal a tett helyére. Az ablak mellett ült a szoba gazdája, egy fekete szalontai legény. Nagyon szép fiú volt. Bizonyosan ilyenforma lehetett az a kún menyecske, akiért Kún László király bolondult. Nem sokat kacagott, vegyészmérnök akart lenni, a leányokat lenézte, az aszszonyok kivétel nélkül nagyon szerették. Körülötte négyen állottak. Ajtai, kemény vonású székely, a legszorgalmasabb diák, Sauerpeck, a legjobb tornász és bálrendező. Kolozsvári, az osztály kedvence, ki arról volt híres, hogy az apjának, aki képviselő volt, egyik szeme kék, másik fekete és legszebb hangja van az egész országházban. A negyedik egy középtermetű szőke fiú, Szentmártoni, kinézett az ablakon kelet felé, hol a nap rózsaszínre festette a kék nyári eget , és szomorú volt. Arra az egy hétre gondolt, ami még az érettségiig van, ami ha letelt, itt kell hagynia a vén kollégiumot, mely nyolc éven át nevelte, a barátokat, a diákvezérséget, a várost és vele az első szerelmet, mely ha ő elmegy, ideszakad, mint a letépett rózsaszál, mi napról-napra fonnyad és illatát veszti. Mikor Bokár bácsit észrevették, tetőpontját érte el a zenebena. Tordai a sifonerből bömbölt feléje, a Consul az asztal tetején zsiót rikácsolt, Szalontai teljes komolysággal csak ennyit mondott: banzáj, a Cimbalmos, ki román vidékről való volt, torkaszakadtából ordította, hogy szetrajaszka és a rococo díványról lelógó lábaival a szekrény oldalát rugdosta. Sauerpeck a mosdótálon dobolt s egyik kezével trombitált. Ajtai, a komoly székely legényesen rikkantott: «csuhaj retek, kit szeretek.“ A többiek tőlük telhetőleg a legnagyobb lármát követték el. A nagy zajban Szentmártoni, az ifjúság hivatalos szónoka neki kezdett, hogy Bokár bácsit tekintélyének megfelelő ünnepélyességű beszéddel üdvözölje. Mindenki beleordított. Mikor odáig jutott, hogy : „és keblünkben ugyanakkora szeretettel és lelkesedéssel üdvözöljük a köményes üveg megjelenését is és túláradó érzelmeinknek nem tudunk jobban kifejezést adni, minthogy — „megisszuk“ — ordította ki a sifonerből Tordai és Bokár bácsi elégülten húzott egyet az üvegből, azután benyújtotta Tordainak, ki magára húzta az ajtót és kikiáltotta, hogy halál fia, aki ki meri nyitni, míg ő nem szól. Az udvaron a Piriké hangja hallatszott. „Bokái, Bokái, hol a csudában van!?“ Bokái megszeppent, a fiuknak azt mondta, hogy ő már el is ment a hivatalba s azzal kisurrant a szobából. A diákok is kezdtek csendesedni, egyesével-kettesével tűntek el. A Cimbalmos már aludt a rococó díványon, lábai messze lelógtak