Pásztortűz, 1924 (10. évfolyam, 3-23. szám)
1924-11-23 / 20. szám
- 245 -A fejedelem rózsája. — Székfoglaló az Erdélyi Irodalmi Társaságban. — Makkai Sándor. Az 1628-ik esztendő Szilveszter éjszakáját nagy vígassággal ülték a gyulafehérvári fejedelmi palotában. A viaszgyertyák ezreitől ragyogó termekben a főúri társaság színe-java tolongott. A fehér mészmetszésű, aranyozott gerendázattal ékes menyezetekről vakítóan verődött vissza a fény, hogy szivárvánnyá törjön és lángoló színekre gyűljön a drágalátos ruházatok, fegyverek és ékszerek tündöklő aranyán és drágakövein. A csodálatos szép mesterséggel szeretett velencei kárpitokról antik hősök néztek hősi jeleneteikből komolyan és feddőleg az elpuhult utókor mulatozására s a címerekben a nyilazott fehér hatytyukat ölelő sárkánykígyó is, mintha dühödten harapdálta volna a farkát. A maga szempontjából bizonyára egy véleményen volt püspök urammal, aki kereken visszautasította a fejedelem meghívását, s bátran odamondta urának, hogy az esztendő utolsó estéjén magábaszállás illik a múlandó emberhez, nem tivornya. A szegény fejedelem lelkében igazat is adott neki, de hát a mulatságot Brandenburgi Katalin, a fejedelemasszony rendezte s vele szemben a fejedelem is szívének súlyos rabságában veszteglő szolga volt. Don Diego spanyol muzsikus és táncmester olaszzsidó színészeinek énekei és balletjei, meg a fényes álarcosbál tarka forgataga az egész palotát zengő-zúgó kavargássá tették. Forrott, harsogott, tündöklött minden a röpke élet mámorában. Csak a palota legmagasabb ormán, a négy égtáj felé nyíló boltozatos szobában honolt csend és nyugalom. A fejedelem pihenőszobája volt ez. Lelke, mint a sas a bérdtetőn, csak itt érezhette otthon magát, az erdélyi érchegységre, a Maros rónájára, a méltóságos öreg dómra és az alant nyüzsgő várpiacra mindenfelé messzi távlatokat nyitó magasban. Mikor már odalenn a jókedv nagyon magasra hágott s izzott a levegő a lovagok forró bókjaitól és az udvari pártok suttogó intrikáitól, egy nő surrant be ebbe a rejtett sasfészekbe. Az álarcosbálból szökhetett ide; sárga selyemsalavakba és ezüst csillagokkal hímzett fehér és rózsaszínű fátylakba volt burkolva; arcát szemeiig takarta a finom fátyol s ébenfekete hajának a fehér csipkéből kivillanó fürtéi között gyémántos félhold ragyogott. A szultáné izgatottan lökte le arcfátyolát s a jelmez alól Széchy Máriának, az ifjú Bethlen István gróf gyönyörű feleségének büszke, tündöklő arca bontakozott ki. A szépséges asszony szorongó félelemmel tekintett körül, keblére szorítva kezeit. — Még nincs itt! — suttogta elfogódva . . . Oh, Istenem ! . . . Mit is tegyek? . . . Nem, talán mégse ! . . . Talán még visszajuthatok ... De mit beszélek? ... Itt az utolsó óra és cselekednem kell. .. Kimerülten roskadt a fejedelem öreg karszékébe, amely a vártemplomra nyíló ablak előtt állott. . . Idegesen felpattant. . . Egész testében megremegve fordult az ajtó felé... Hirtelen elsápadva, hátrálni kezdett, s halkan sikoltott. Az ajtó felől, a lépcsőkről közeledő lépések súlyos dobája hangzott s a fejedelem belépett a szobába. Lehajtott fejjel, magába mélyedve jött, aranyvirágokkal hímzett hosszú, fehér selyem köntösének és drágakövektől szikrázó könnyű díszkardjának virító, fiatalos pompája bús ellentétben állott hamuszürke arcának, sápadt, magas homlokának s mellére hulló koraősz szakállának szomorúságával. Az asszony halk sikoltására felemelte nagy, oroszláni fejét s fekete, mély szemei egy pillanatig eldöbbent értelmetlenséggel meredtek a szokatlan tüneményre. A másik pillanatban Széchy Mária már a lábai elé borult s megragadván kezeit, alázatos csókokkal csengett : — Kegyelem, felséges fejedelem! . . . Bethlen Gábor csak lassan tért magához meglepetéséből s felemelve a térdeplő arcát, halkan szólott: — Mária! Kedves gyermekem ! Mit jelentsen ez ? Most és itt ? ... A hangja kemény lett: Hogy merészkedtél.. . hogy tudtál ide jönni, ahová, jól tudod, csak a fejedelemasszonynak szabad belépnie ! . . . Ne várj csak, fickó !. .. kiáltott indulatosan . .. majd felelsz ezért! Ugye, Kemény János engedett fel ? Csak ő tehette . . . — Grátia szegény fejemnek, felséges fejedelem ! — csengett Mária ... Én vettem rá a főpohárnokot és magamra vállaltam a büntetését !. . . Engem büntessen felséged ! . .. — Meg lesz mindkettőtöké ! — szólt komoran Bethlen . . . Mit kerestél itt ? Állj fel ! Az asszony felállott, remegve szólt: — Felséges fejedelem, mint drága és kegyelmes édesatyám, bocsásson meg nekem! Gondolhatja felséged, hogy nem ok nélkül tettem ekkora vakmerőséget ! Oh, csak az Isten megsegítene, hogy elmondhassam ! . . . Rettentő, nagy, végzetes dologban kell beszélnem . .. Hallgasson meg, hallgasson meg kegyelmed ... ne küldjön el, amíg meg nem hallgatott! . . . Úgy remegett az asszony, hogy a fejedelem megszánta. — Ámbár késő van, Mária, és pihennem kellene, mert rosszul vagyok ... de hát legyen ! Rövid légy, egykettő ! .. . Helyet foglalt karosszékében és fejét hátrahajtva, lehunyta szemeit s fáradtan intett: — Ülj le és kezdjed ! De Mária a fejedelem jobb keze felől térdelve, izzó arcát a nagy, hideg kézre fektetve, édes hangon hízelkedett : — Engedje Felséged, hogy így mondjam el. . . Bethlen rápillantott és szigorú arca megenyhült: — Egy ilyen szép büszke dáma, mint te, hogy is leltek ilyen kis doromboló macskává ? Jól van nő, jól van, beszélj csak !... — Felséged beteg , naponként sápadozik... kezdte Mária suttogva.