Pásztortűz, 1926 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1926-09-12 / 18. szám

Gyula, Fiatalság Barátja (Brassai folyóirata), Finta Gerő, Fiók Károly, Fógel József, Földes Géza, Zoltán, Földi János, Fráter Lórénd, Fü­­löp Áron, Gaal József, Mózes, Gagyhy Dénes, Gagyi Jenő, Gél Kelemen Gara Ákos, Garvay Andor, Gáspár Ferenc, János, Geleji Katona István, Gerő Attila, Gombocz Zoltán, Gopcsa László, Görög Ferenc, Gulácsy Irén, Gulyás Károly, Gyallay Domokos, Gyalui Farkas, Gyárfás Elemér, Gyarmathi Sámuel, Gyar­­mathy Zsigmondné, Gyarmathy Ferenc, Gyom­­bai Gyula. Dicséret illeti az úttörő szerzőket, hogy a szaklexikonok e nálunk ismeretlen nemével a magyar közönséget megajándékozták s ala­pos munkájukkal újabb dicsőséget hoztak a magyar tanárságra, melynek tagjaiból került ki mind a szerkesztő, mind dolgozó társai. (Az erdélyi adatokért az előszó R. Berde Má­riának és Dr. György Lajosnak mond köszö­netet). De dicséret illeti a Studium könyv­kiadót is, amely annyi más mellett ez újabb szép kiadvány létrejövetelét lehetővé tette. A lelkes magyar közönségen van a sor, hogy — miután figyelmét ez érdekes és fon­tos műre fölhívtuk, — pártolásával siettesse a befejező kötet előállítását. Dr. Csűry Bálint, épen az utánunk jövőre ?! Hiszen szép fej­lődést mutat drámairodalmunk, de a magyar társadalmi dráma még ma is csak feladat. Vannak kiváló drámaíróink, hála Istennek, tekintélyes számban. De magyar társadalmi drámánk még ma is kevés. A tanulmányt melegen ajánljuk az iroda­lom fejlődése iránt érdeklődő művelt olvasók figyelmébe. Kristóf György: Galamb Sándor: Huszonöt év a magyar társadalmi dráma történetéből. (Irodtört. füzetek 3. sz.) 32 l. A tanulmány időrendben ismerteti a társa­dalmi dráma fejlődését Karczag Vilmosnak nagysikerű és országszerte tetszéssel fogadott darabjáig, a Lemondás-ig, illetve Herczeg Ferenc föllépéséig (1892). Bevezetésül rávil­­lant a Czakó, Obernyik, Hugó és Szigligeti e nemű munkásságára s utal a magyar társa­dalmi dráma kifejlődésének nagy akadályára , a magyar társadalmi élet egyszerűségére, egyvonalúságára, amelyben a polgári társa­dalom s általában az összetett élet csak a kiegyezés után kezdett jelentősebb mérték­ben szerepet játszani. Társadalmi drámánkat a Shakespeare módjára emlékeztető Régi dal régi gyűlölségről c. művével Rákosi Jenő kezdi meg, de a későbbiek a francia dráma­írók technikájához fordulnak (nagyjelenet, ki­élezett párbeszéd, estély). Jósika Kálmán, Toldy István, Almási Tihamér, Kazár Emil, Berzsenyi Béla, Váradi Antal, Balázs Sándor, Ábrányi Emil, ifj. Ábrányi Kornél, Szigeti Jó­zsef, Torkos L., Méray Horváth K , Beniczkyné, Dóczy Lajos, Karczag írnak társadalmi drá­mát. De sem költői értékre, sem hatásra, sem termékenységben egyik sem közelíti meg e huszonöt év uralkodó planétáját, Csiky Ger­gelyt. Galamb a színrekerülés sorrendjében idézi emlékezetbe az egyes műveket és író­kat. Kiemeli mindeniknél az újszerűséget, a haladást, ha volt, a kapott és gyakorolt ha­tást, a mű előnyeit és gyöngéit. Befejezésül s összefoglalásként megállapítja, hogy e ne­gyedszázad magyar társadalmi drámájában ha meg is szólal valami speciálisan hazai, mindig érzik valami csináltság, erőszakoltság is, mert maga a társadalom sem alakult ki. A technikából hiányzik a könnyedség, a lé­lektani elmélyedés s dikciójuk is nehézkes. De úttörő a korszak s lépcsőfok, melyre állva társadalmi drámánk is nagyot emelkedett. A tanulságos és elmélyedő szeretettel írt értekezésből csak a feldolgozott témák típus­szerű csoportosítása maradt el (zsidókérdés, párbaj, rang és mód, bírói és társadalmi ítél­kezés stb.) Az akkori társadalmi dráma tárgya még a conventió terén keresgél tárgyat, drá­mai bonyodalmat. Elmélyedni, egyéníteni, személyes jellemet teremteni nem tud. Ez a következő korra maradt feladatul. Vagy talán Bak­a Béla képei. Kolozsváron, Aradon és Nagyváradon iga­zán nem ismeretlen ennek a komoly­ tehetségű, alapos felkészültségű piktor-embernek a neve. Akvarelljei, olajképei és pasztelljei számos kiállításon keresztül hordozták el széles körök felé talentumának értékeit, alkotó­erejének bi­zonyságait. Talán a székely vidékek magyar­sága nem ismeri még csak Balla Béla ké­pességeit és piktúráját a maga szívós belső súlya és jelentősége szerint. Ezért, de az egyéniségének egyébként­­is érdemelten kijáró megbecsülés dokumentumául sem lesz tehát hiábavaló dolog Balla Béláról és művé­szetéről néhány szót szólni, Bella Béla tehetsége Aradon bontakozott ki. Onnan került Budapestre a magyar mű­vészet centrumába, majd külföldre, a nagy metropolisokba. Bejárta a művészet nagy em­­póriumait, végignézte a képtárak és galériák évszázadokon át felgyűlt kincseit, tanulmá­nyozta a nagy mestereket, a színek, vonalak és formák eddigi eredményeit; tanult, kísérle­tezett, mélyült, gazdagodott. Aztán visszatért újra meg újra ősi pátriájába, feldolgozni él­ményeit, érzéseit, kiérlelni színeit és témáit, új erőt merítni a további utakra és művész­kóborlásokra. Legtöbbet pedig a legnagyobb művészi al­kotótól tanult: a Természettől. Az égtől, a felhőktől, a folyóvizektől, a fáktól, virágoktól, tájrészletektől. Színt, életet, vonalakat, formá­kat, melegséget, lelket, bensőséget, ragyogást kölcsönzött tőlük, felszívta szépségeiket, ma­gába szűrte mondanivalóikat és témáikat és mindezt átlelkesítette, új életre keltette, megszínesítette művészlelkének ösztönös és tudatos tartalmával. Lírikus lelke ezerféle va­riációt tudott találni a témákban, ezerféle skálát, fokozatot, árnyalatot a színekben, ezer­féle jelentőséget és értelmet a dolgokban, tár­gyakban, tájakban. Tudott gyöngéd lenni, tudott erős, tudott vidám, tudott melankolikus; volt talentuma a fény és volt az árnyék meg­teremtésére, volt a táj impresszionista meg­fogására, s volt a térnek és tömegeknek kompozicionális egybemarkolására. Meleg piktor­ egyénisége most egy derűs pipacsos tájjal mosolyogtatok meg, töltötte el a szívet halk örömmel, majd egy búsan ka­nyargó folyó komor színeivel, sötét tónusával varázsolta lankadt melankóliába, hogy aztán ismét felderítse a fény arany ragyogásával, a színek égő pompájával. Sokhurú talentuma volt egyik gyökere pikturéja értékes sikerei­nek, a magyar művészkörök általános elis­merésének, a társadalom megértő és figyel­­mező feléjefordulásának. Ez a nagy variációjú­­ság és művészetének harmóniába­ olvadása szerzett neki népszerűséget, becsülést és sze­retetek A Pásztortűz­ben most bemutatott kollekció­ja is ezt a gazdag hangszerelésű piktort revellálja. A poézis felé hajló piktort, a színek bőséges ontóját és sokmodulációjú mesterét, a táj apró szépségeinek, detail-formáinak, vo­nalainak és tónusainak egységbefogását, a valőrök biztoskezű elénkállítóját. A meleg­­lelkű művészt, aki adni akar mindig, aki felejtetni akarja a disszonanciákat és feldúló keserűséget, a poétát, aki kanyargó vizekben, szomorkodó ágakban, busongó lombokban, színekben dúskáló mezőkben látja és láttatja meg, hogy a szépség mindenütt ott van, ahol a szem észre tudja venni. Bella szeme pedig a szépségre figyelés örök strázséja. Ezért tud mindig teremtő lenni, művészet lenni. Walter Gyula: Balla Béla festőművész.­ ­ 430 Kalászcsorduláskor. Kiss Ida novelláskötete. Budapest. Kiss Ida nevét előbb novellái, majd „Shami“ című regénye vésték az erdélyi irodalom tu­dat falára. Hozzátehetni: figyelemreméltó ér­tékkel vésték. Tűz és temperamentum lobo­gott ennek a fiatal író­ asszonynak írásában, amely a szertelenségei, formai egyenetlenségei és ráhatásai mögül is meg tudta fogni az ér­deklődést és maga felé tudta azt irányítani. Budapesten a ,Pax“ kiadásában megjelent Kalászcsorduláskor című novelléskötet is en­nek a szubjektív­ hevületű, gazdag lírai­ ára­­dású asszony-léleknek portréját vetíti a szem elé. Ebben a húsz, műfajilag prezb­en meg sem határozható novellában, vagy helyeseb­ben prózai költeményben is, — melyekben feszül a ritmus és a muzsika — pattog a temperamentum játékos tüze, lobogó kedve. Szuggesztiv erővel csap bele a mondanivalói­nak zengő húrjaiba s valahogy a szavak ze­néjén, az idegesen kavargó és siető monda­tok ütemein sokszor Szabó Dezsőt, Révész Bélát és más hatásokon át akar magával sodorni témái, alakjai, helyzetei közé. Nem ír le, hanem filmszerűen váltakozó képsorokban láttatja az eseményeket s így fest szaggatott beszéden, pillanatnyi sorsrezdüléseken ke­resztül pszichológiát, életet és cselekményt. Talán túlságosan is merészen él ezzel a visszaélésekre, a komponálás művészetének el­felejtetni akarására tetszetős módot adó for­mával, amely bizony olykor erősen cserben­hagyja őt, vagy legalább olykor csak darabig tart sodrában, de nem mindvégig. Néha, sőt — azt mondhatni — elég sokszor azonban fölényes erővel viszi a figyelmet és képzele­tet magával történelmek, egyéniségek, sors­helyzetek váltakozásain és sodrán át. És meg­érezni azt is, hogy ez nem virtuózkodás é£ szemkápráztatás, de biztos gyökerű, mély lé­­lek­ medrü, átéléses és erőteljes művészet. In­tuíciónak és tudatosságnak nemes értékű, ered­­ményt­ termő öszetalálkozása. (Szafta pohara.

Next