Pásztortűz, 1926 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1926-09-12 / 18. szám
Gyula, Fiatalság Barátja (Brassai folyóirata), Finta Gerő, Fiók Károly, Fógel József, Földes Géza, Zoltán, Földi János, Fráter Lórénd, Fülöp Áron, Gaal József, Mózes, Gagyhy Dénes, Gagyi Jenő, Gél Kelemen Gara Ákos, Garvay Andor, Gáspár Ferenc, János, Geleji Katona István, Gerő Attila, Gombocz Zoltán, Gopcsa László, Görög Ferenc, Gulácsy Irén, Gulyás Károly, Gyallay Domokos, Gyalui Farkas, Gyárfás Elemér, Gyarmathi Sámuel, Gyarmathy Zsigmondné, Gyarmathy Ferenc, Gyombai Gyula. Dicséret illeti az úttörő szerzőket, hogy a szaklexikonok e nálunk ismeretlen nemével a magyar közönséget megajándékozták s alapos munkájukkal újabb dicsőséget hoztak a magyar tanárságra, melynek tagjaiból került ki mind a szerkesztő, mind dolgozó társai. (Az erdélyi adatokért az előszó R. Berde Máriának és Dr. György Lajosnak mond köszönetet). De dicséret illeti a Studium könyvkiadót is, amely annyi más mellett ez újabb szép kiadvány létrejövetelét lehetővé tette. A lelkes magyar közönségen van a sor, hogy — miután figyelmét ez érdekes és fontos műre fölhívtuk, — pártolásával siettesse a befejező kötet előállítását. Dr. Csűry Bálint, épen az utánunk jövőre ?! Hiszen szép fejlődést mutat drámairodalmunk, de a magyar társadalmi dráma még ma is csak feladat. Vannak kiváló drámaíróink, hála Istennek, tekintélyes számban. De magyar társadalmi drámánk még ma is kevés. A tanulmányt melegen ajánljuk az irodalom fejlődése iránt érdeklődő művelt olvasók figyelmébe. Kristóf György: Galamb Sándor: Huszonöt év a magyar társadalmi dráma történetéből. (Irodtört. füzetek 3. sz.) 32 l. A tanulmány időrendben ismerteti a társadalmi dráma fejlődését Karczag Vilmosnak nagysikerű és országszerte tetszéssel fogadott darabjáig, a Lemondás-ig, illetve Herczeg Ferenc föllépéséig (1892). Bevezetésül rávillant a Czakó, Obernyik, Hugó és Szigligeti e nemű munkásságára s utal a magyar társadalmi dráma kifejlődésének nagy akadályára , a magyar társadalmi élet egyszerűségére, egyvonalúságára, amelyben a polgári társadalom s általában az összetett élet csak a kiegyezés után kezdett jelentősebb mértékben szerepet játszani. Társadalmi drámánkat a Shakespeare módjára emlékeztető Régi dal régi gyűlölségről c. művével Rákosi Jenő kezdi meg, de a későbbiek a francia drámaírók technikájához fordulnak (nagyjelenet, kiélezett párbeszéd, estély). Jósika Kálmán, Toldy István, Almási Tihamér, Kazár Emil, Berzsenyi Béla, Váradi Antal, Balázs Sándor, Ábrányi Emil, ifj. Ábrányi Kornél, Szigeti József, Torkos L., Méray Horváth K , Beniczkyné, Dóczy Lajos, Karczag írnak társadalmi drámát. De sem költői értékre, sem hatásra, sem termékenységben egyik sem közelíti meg e huszonöt év uralkodó planétáját, Csiky Gergelyt. Galamb a színrekerülés sorrendjében idézi emlékezetbe az egyes műveket és írókat. Kiemeli mindeniknél az újszerűséget, a haladást, ha volt, a kapott és gyakorolt hatást, a mű előnyeit és gyöngéit. Befejezésül s összefoglalásként megállapítja, hogy e negyedszázad magyar társadalmi drámájában ha meg is szólal valami speciálisan hazai, mindig érzik valami csináltság, erőszakoltság is, mert maga a társadalom sem alakult ki. A technikából hiányzik a könnyedség, a lélektani elmélyedés s dikciójuk is nehézkes. De úttörő a korszak s lépcsőfok, melyre állva társadalmi drámánk is nagyot emelkedett. A tanulságos és elmélyedő szeretettel írt értekezésből csak a feldolgozott témák típusszerű csoportosítása maradt el (zsidókérdés, párbaj, rang és mód, bírói és társadalmi ítélkezés stb.) Az akkori társadalmi dráma tárgya még a conventió terén keresgél tárgyat, drámai bonyodalmat. Elmélyedni, egyéníteni, személyes jellemet teremteni nem tud. Ez a következő korra maradt feladatul. Vagy talán Baka Béla képei. Kolozsváron, Aradon és Nagyváradon igazán nem ismeretlen ennek a komoly tehetségű, alapos felkészültségű piktor-embernek a neve. Akvarelljei, olajképei és pasztelljei számos kiállításon keresztül hordozták el széles körök felé talentumának értékeit, alkotóerejének bizonyságait. Talán a székely vidékek magyarsága nem ismeri még csak Balla Béla képességeit és piktúráját a maga szívós belső súlya és jelentősége szerint. Ezért, de az egyéniségének egyébkéntis érdemelten kijáró megbecsülés dokumentumául sem lesz tehát hiábavaló dolog Balla Béláról és művészetéről néhány szót szólni, Bella Béla tehetsége Aradon bontakozott ki. Onnan került Budapestre a magyar művészet centrumába, majd külföldre, a nagy metropolisokba. Bejárta a művészet nagy empóriumait, végignézte a képtárak és galériák évszázadokon át felgyűlt kincseit, tanulmányozta a nagy mestereket, a színek, vonalak és formák eddigi eredményeit; tanult, kísérletezett, mélyült, gazdagodott. Aztán visszatért újra meg újra ősi pátriájába, feldolgozni élményeit, érzéseit, kiérlelni színeit és témáit, új erőt merítni a további utakra és művészkóborlásokra. Legtöbbet pedig a legnagyobb művészi alkotótól tanult: a Természettől. Az égtől, a felhőktől, a folyóvizektől, a fáktól, virágoktól, tájrészletektől. Színt, életet, vonalakat, formákat, melegséget, lelket, bensőséget, ragyogást kölcsönzött tőlük, felszívta szépségeiket, magába szűrte mondanivalóikat és témáikat és mindezt átlelkesítette, új életre keltette, megszínesítette művészlelkének ösztönös és tudatos tartalmával. Lírikus lelke ezerféle variációt tudott találni a témákban, ezerféle skálát, fokozatot, árnyalatot a színekben, ezerféle jelentőséget és értelmet a dolgokban, tárgyakban, tájakban. Tudott gyöngéd lenni, tudott erős, tudott vidám, tudott melankolikus; volt talentuma a fény és volt az árnyék megteremtésére, volt a táj impresszionista megfogására, s volt a térnek és tömegeknek kompozicionális egybemarkolására. Meleg piktor egyénisége most egy derűs pipacsos tájjal mosolyogtatok meg, töltötte el a szívet halk örömmel, majd egy búsan kanyargó folyó komor színeivel, sötét tónusával varázsolta lankadt melankóliába, hogy aztán ismét felderítse a fény arany ragyogásával, a színek égő pompájával. Sokhurú talentuma volt egyik gyökere pikturéja értékes sikereinek, a magyar művészkörök általános elismerésének, a társadalom megértő és figyelmező feléjefordulásának. Ez a nagy variációjúság és művészetének harmóniába olvadása szerzett neki népszerűséget, becsülést és szeretetek A Pásztortűzben most bemutatott kollekciója is ezt a gazdag hangszerelésű piktort revellálja. A poézis felé hajló piktort, a színek bőséges ontóját és sokmodulációjú mesterét, a táj apró szépségeinek, detail-formáinak, vonalainak és tónusainak egységbefogását, a valőrök biztoskezű elénkállítóját. A meleglelkű művészt, aki adni akar mindig, aki felejtetni akarja a disszonanciákat és feldúló keserűséget, a poétát, aki kanyargó vizekben, szomorkodó ágakban, busongó lombokban, színekben dúskáló mezőkben látja és láttatja meg, hogy a szépség mindenütt ott van, ahol a szem észre tudja venni. Bella szeme pedig a szépségre figyelés örök strázséja. Ezért tud mindig teremtő lenni, művészet lenni. Walter Gyula: Balla Béla festőművész. 430 Kalászcsorduláskor. Kiss Ida novelláskötete. Budapest. Kiss Ida nevét előbb novellái, majd „Shami“ című regénye vésték az erdélyi irodalom tudat falára. Hozzátehetni: figyelemreméltó értékkel vésték. Tűz és temperamentum lobogott ennek a fiatal író asszonynak írásában, amely a szertelenségei, formai egyenetlenségei és ráhatásai mögül is meg tudta fogni az érdeklődést és maga felé tudta azt irányítani. Budapesten a ,Pax“ kiadásában megjelent Kalászcsorduláskor című novelléskötet is ennek a szubjektív hevületű, gazdag lírai áradású asszony-léleknek portréját vetíti a szem elé. Ebben a húsz, műfajilag prezben meg sem határozható novellában, vagy helyesebben prózai költeményben is, — melyekben feszül a ritmus és a muzsika — pattog a temperamentum játékos tüze, lobogó kedve. Szuggesztiv erővel csap bele a mondanivalóinak zengő húrjaiba s valahogy a szavak zenéjén, az idegesen kavargó és siető mondatok ütemein sokszor Szabó Dezsőt, Révész Bélát és más hatásokon át akar magával sodorni témái, alakjai, helyzetei közé. Nem ír le, hanem filmszerűen váltakozó képsorokban láttatja az eseményeket s így fest szaggatott beszéden, pillanatnyi sorsrezdüléseken keresztül pszichológiát, életet és cselekményt. Talán túlságosan is merészen él ezzel a visszaélésekre, a komponálás művészetének elfelejtetni akarására tetszetős módot adó formával, amely bizony olykor erősen cserbenhagyja őt, vagy legalább olykor csak darabig tart sodrában, de nem mindvégig. Néha, sőt — azt mondhatni — elég sokszor azonban fölényes erővel viszi a figyelmet és képzeletet magával történelmek, egyéniségek, sorshelyzetek váltakozásain és sodrán át. És megérezni azt is, hogy ez nem virtuózkodás é£ szemkápráztatás, de biztos gyökerű, mély lélek medrü, átéléses és erőteljes művészet. Intuíciónak és tudatosságnak nemes értékű, eredményt termő öszetalálkozása. (Szafta pohara.